Julebord

Múlthét szombat óta megmaradt a hó, sőt még esett is hozzá. Folyamatosan minusz van, úgyhogy már teljesen hozzászoktunk, hogy minden fehér és csúszós, sőt, már kezdek is reménykedni, hogy egészen karácsonyig meg januárig így marad és nem olvad már el. 

Már rég óta tervezek írni egy hosszabb bekezdést a Gender-elméletről, mert az a benyomásom, hogy otthon a legtöbb embernek fogalma sincs róla, hogy ez mit takar, és csak hülyeségeket állítanak róla releváns tudás birtoklása híján. Maga a Gender (angolul nem, mint férfi és nő) egy a pszichológia és szociológiába tartozó önálló tudományág, ami a nemi szerepeket vizsgálja a társadalomban. Nem teljesen új dolog, már a 20. század közepe óta létezik, mint önálló tudományág. Az elmélet szerint a nemi sztereotípiák nem alapozhatóak meg biológiai különbségekkel, csak a társadalom átlag elvárt és az emberekre kényszerített normákkal. Egyszerű közérthető példával érzékeltetve, például azzal magyarázták korábban, hogy a nők nem tanulhatnak, mer "sokkal gyengébbek a képességeik, mint a férfiaknak", ami mint már a 20.században kiderült kutatások során, hogy nem igaz. Vagy ha a munkahelyeket nézzük, tipikus női munkák óvónő, tanárnő, titkárnő, tipikus férfi munkák, autószerelő, mérnők, sofőr, politikus holott biológiailag semmi nem igazolja, hogy egy férfi ne tudna ugyan olyan jól bánni a gyerekekkel, vagy egy nő ne tudja ugyan olyan jól számolni, vezetni. Ez szerepek és sztereotípiák mind azért alakultak ki, mert ezt várta el a társadalom, ezt nevelték bele a gyerekekbe már kiskoruktól kezdve, hogy a kisfiú kék, kislány rózsaszín, a kisfiú nadrág, a kislány szoknya, a kisfiú autózik, a kislány babázik, a kisfiú reál tantárgyakban jó, a kislány humán tantárgyakban. Nem kell, hogy ez ki legyen mondva, ezt érzi az ember az iskolában, hogy ez az elvárás. A lényeg, hogy ezek a sztereotípiák befolyásolják a gyerekek fejlődését, nem hagyják kibontakozni az egyéniségüket. A felnőttekkel kapcsolatban is megvannak a sztereotípiák, apuka dolgozik, anyuka otthon van a gyerekekkel. És lehet azt mondani, hogy ááá, ez már nincs így, de igen, amíg a kormánypárti politikusok és közszereplők ilyeneket kommunikálnak a médiában, hogy pl "az a női princípium, hogy gyereket szüljön", addig nagyon is lenne helyük Gender-rel foglalkozó szakembereknek, akik próbálják megváltoztatni ezt a mentalitást. A másik dolog, amit gyakran, nem vagy sokszor kizárólagosan hallunk Gender-rel kapcsolatban, azok a homoszexuálisok, pontosabban az LMBTQ-(lezbikus, meleg, biszexuális, transz, queer - más) közösség tagjai. Ez mind a nemiséghez tartozik, ha valaki nem a társadalom által elvárt nemhez vonzódik, vagy extrémebb esetben érzi, hogy a biológiai neméhez tartozna.

Létezik Gender-nyelvészet, ami a női és férfi nyelvhasználatot vizsgálja, vagy bizonyos kifejezéseket, amik nemi szerepre utalnak. Például óvónő, aki óvodában dolgozik, arról egyből az ugrik be, hogy óvónő, pedig férfiak is dolgoznak ma már óvodában. Használjuk az óbóbácsit, de az kicsit olyan hülyén hangzik. Például miniszterelnök. És mi van, ha az elnök történetesen nő? Nincs rá külön szavunk. Ha kimondjuk, hogy miniszterelnök, mindenki férfira gondol. Ez is tükrözi a mentalitást, hogy a miniszterelnök legyen férfi, az elképzelhetetlen, hogy nő legyen.

Amiért ezt az egészet mind leírtam, mert a Skandináv országok, mint sok más dologban is, a Gender-kutatásban, egyenjogúságban, nemi sztereotípiák megszüntetésében is élen járnak, és ennek gyakorlati megvalósulását látod a mindennapokban is. Az óvodában minden gyerek játszik mindegyik játékkal, a lányok is autóznak, építőkockáznak, a fiúk is fűznek gyöngyöt, "főznek", mondanám, hogy babáznak, de itt még a lányok se babáznak, mert van csomó más játék. Itt tényleg megvalósul az, hogy egyenlő feltételeket biztosítanak a gyerekeknek, hogy kibontakoztathassák a személyiségüket. A skandináv országokban teljesen normális, hogy nem csak anyuka, hanem apuka is vehet ki szülési szabadságot, amikor otthon van a gyerekkel, és nem dolgozik, és élnek is vele az apukák. Kifejezetten törekszenek arra, hogy kiegyenlítsék a nemek arányát bizonyos szakmákban, például óvónéni/bácsi, tanár, mérnök, politikus, vezető beosztásban dolgozó személy. Norvégia miniszterelnöke már 5 éve, és ráadásul nem is elsőként nő. A kormány tagjainak körülbelül fele nő. Mivel itt tényleg megvalósul az egyenjogúság az nők és férfiak között, sokkal kevesebb a családon belül erőszak, a nőkkel szembeni erőszak, mert itt ha csak a gyanúja is felmerül, már komoly rendőri kivizsgálásra számíthat az illető. Az LMBTQ közösség tagjaival is sokkal elfogadóbbak és befogadóbbak az emberek, sokkal kevesebb hátrányos megkülönböztetés éri őket a skandináv országokban, nem kell bújkálniuk.

Hétfőn óvoda és Bingózás után átmentem az önkéntesközpontba, úgy volt, hogy ajándékokat csomagolunk, de már végeztek a többiek délelőtt. Viszont Astrid a hétvégén szerzett nekem egy karácsonyfát, meg fenyőágakat, úgyhogy azt átfuvarozta a lakásukhoz és segített felcipelni a harmadikra. Egész délután ezzel foglalkoztam, hogy alkossak valamit. Annyi mindent akartam csinálni, hogy azt se tudtam, mihez kapjak hirtelen, belekezdtem ebben is, aztán abba is... A fenyőfát beállítottam az egyik sarokba, ahol látjuk, de nincs útban. Vasárnap este gyártottam 24 szívecskét mézeskalácsból és meg is számoztam őket. Akartam csinálni belőle egy adventi kalendáriumot, amit nem eszünk meg, csak van és szép. Felragasztottam a mézeskalácsokat sorrendben egy karácsonyfa formában, aztán még madzaggal körbekötöttem a fát, és nagyon jó lett!! Az ágakból csináltam először egy asztali díszt, aztán az ajtóra meg a falra is felragasztottam és feldíszítettem ágakat, a szobámba meg gyártottam egy koszorút fenyőágakból. Leírva gyorsnak tűnik, de ezzel úgy elszöszmötöltem délután 3-tól este 8-ig. Aztán utána álltam csak neki befejezni a blogot, blog után meg nekiálltam ajándékokat csomagolni a menekültes osztály diákjainak, akik járnak a háziban segítős órára. Közben kicsi húgom is előkerült, úgyhogy fél 1-től fél 2-ig telefonáltunk ajándékcsomagolás közben.

***

Németen néztünk egy riportot, hogy milyen stressznek vannak kitéve az általános iskolás gyerekek Németországban. Ők 4.-ig járnak általános iskolába és már 5.-ben eldől, hogy gimnáziumba, szakiskolába, vagy a kettő keverékébe veszik-e fel őket. Elméletben csak a gimnáziumból lehet bekerülni a felsőoktatásba, a másik két iskolából nem, tehát már 10 éves korában meg van pecsételve a gyerek élete, hogy belőle már jó eséllyel soha nem lesz diplomás ember, ami nem túl jó. Ezért agyon vannak hajszolva általános iskola 3. meg 4. osztályában, mert minden gyerek gimnáziumba akar bekerülni és minden szülő gimnáziumba szeretné bejuttatni a gyerekét.

Angolon filmet néztünk, The Butler (A komornyik) című igaz történeten alapuló filmet. Egy fekete férfiről, aki az 1920-as évek Amerikájában született, gyerekként gyapotföldön kellett dolgoznia, aztán elment a városba, véletlenül kapott munkát, ahol megtanult felszolgálni, később menő hotelekben dolgozott, aztán valaki a Fehér Házból felfigyelt rá, és munkát ajánlott neki. Aztán az 1950-es évektől, Eisenhower elnöktől kezdve egészen Reagenig dolgozott ott, töltögette a teát az elnököknek, ismerte az összeset. Ergó a film bemutatja az Amerikai történelmet, és a férfi személyes történetét, hogy az egyik fia polgárjogi harcos lesz, folyton börtönbe kerül, a másik fia meg meghal Vietnámban. Érdekes volt. Háziban segítős órára csak egy fiú jött, az egyik fiú abból a családból, ahonnan négy gyerek jár az osztályba, úgyhogy legalább vele elküldtem az ajándékát a többi 3-nak is. Mire hazaértem, már mindhárman írtak facebookon, hogy megköszönjék, és meghívtak minket Laurine-nal hozzájuk másnapra.

Laurine átjött, hogy visszahozzon pár sütős cuccot, aztán ha már ott volt, segített összeragasztani karamellából a mézeskalácsházat. Háznak ház, de azért nem lett kifejezetten szép, mert túl vastagok a falak, de legalább van mézeskalácsházunk is.

***

Szerdán 13.-a volt, Lucia napja. Leginkább Svédországban ünneplik a Luciát, de a többi skandináv ország is átvette, így a norvégok is. Van egy dal, mindenhol azt éneklik ilyenkor. Az ovisok már december óta ezt gyakorolták, mert ma mentek az idősek otthonába énekelni. Ilyenkor fehér ruhát húznak fel, mindenki gyertyát tart a kezében, és kineveznek egy Luciát, akinek a fején is van 4 gyertya, vagy manapság elektromos változata. A suliban is láttam egy lányt, aki ilyen fénykoronával a fején mászkált délelőtt, rajta kívül meg szinte minden diák mikulásos meg karácsonyi ruhákba jött suliba. Azt ugyan nem teljesen értettem, mi köze a mikulásos ruháknak Lucia napjához. A menzán Luciakattat (Lucia macska) csináltunk, ami egy süti. Igazából semmi extra, ilyen csavart zsömleszerű édes cucc két szem mazsolával a tetén.

Astrid rám bízta, hogy találjak ki valami kreatív dolgot, amit csinálhatunk kötőcsoportban karácsony előtti utolsó alkalom révén. Több dolgot is kitaláltam, hogy tudjanak választani. Kiszórtunk egy csomó színes papírt, képeslapot, filctollat, ceruzát, ragasztót, hogy lehessen karácsonyi üdvözlőlapokat gyártani. Raktunk ki fehér papírt, hogy lehessen ilyen csipkeszerű ablakdíszt kivágni, csináltam egy papírüzért mintának, hogy lássák, hogy ilyet is lehet csinálni színes papírból, meg előző este gyártottam otthon egy manósapkát fonalból meg wc-papír gurigából. Épp beszélgettem valakivel, vagy mutogattam, hogy miket lehet csinálni, az egyik nyugdíjas néni meg mellettem állt és írkálta le a neveket a "jegyzőkönyvbe", hogy ki volt itt az adott napon. Már rég óta nem akadok fenn azon, hogy a néni nem tudja megjegyezni a neveket, és engem hív Laurine-nek, úgyhogy amikor ilyen érdekes fuldokló hangon mondta, hogy Laurine, akkor azonnal odafordultam, aztán már csak azt láttam, hogy a néni hirtelen vérbeforgó szemekkel hörög, görcsösen markol belém és közben dől el. Úgyhogy gyorsan megfogtam, hogy ne dőljön el, és tartottam, aztán amint Astrid meglátta, hogy mi a helyzet, ő is odarohant és segített tartani a nénit. Tanultam elsősegélyen, hogy milyen az epilepsziás-roham, de életemben nem láttam még ilyet, és ott hirtelen abszolút nem ez jutott eszembe. Egy-két perc után jobban volt a néni, utána meg ment tovább, mint ha mi sem történt volna. Miután már mindenki elment, akkor mondta Astrid, hogy epilepsziás a néni, mondom jó tudni. Olyan kicsit furcsa is volt, hogy más annyira nem lepődött meg ezen, úgyhogy lehet, hogy csak nekem meg Laurine-nak felejtették el mondani... Főleg füzért meg képeslapokat gyártottak, aztán utána jól otthagyták az összeset és nem vitték el magukkal. Nem teljesen értettem, hogy minek csináltak akkor...

Kötőcsoport után jöttek a fiúk is az önkéntesközpontba, hogy megbeszéljük az ajándékos projekt stratégiáját. Ergó azt, hogy mikor érünk rá egyáltalán csinálni.

Laurine-nal 5-re voltunk hivatalosan a "diákjaimhoz". A központban kaptak egy három emeletes lakást az önkormányzattól, ott laknak 12-en. A legfelső emeleten van egy nap nappalijuk, oda ültünk be, elkezdtünk beszélgetni, aztán szépen lassan előkerült mindenki. Hol két kisebb 5 meg 6 éves testvérük jött föl mellettünk szaladgálni, aztán az anyukájuk is feljött egy ideig beszélgetni, meg az apukájuk is előkerült. Bemutatkoztak nekünk, attól függetlenül, hogy már ismertük őket. A szüleik csak pár hónapja tanulnak norvégul, úgyhogy ők inkább arabul kérdeztek vagy mondtak valamit, és a fiúk fordították nekünk norvégra. Ittunk valami szír teát, nem derült ki számomra, hogy miből készül, de nem volt rossz. Piros színe volt, kérdeztem, hogy valami gyümölcs? Nem, valami növény. Hát, jó. Egyébként a muszlim nők kint az utcán vagy társaságban nagyon visszafogottak, az otthonukban meg máshogyan viselkednek, ott sokkal közvetlenebbek és nyitottabbak. Otthon nem viselnem fejkendőt, mert ugye a férjük, fiú testvéreik, a fiaik és idegen nők és gyerekek láthatják a hajukat, csak idegen férfiak nem. Mesélték, hogy ez teljesen normális Szíriában, hogy 10 gyerek van egy családban, valamelyik rokonuknak 22 gyereke van, igaz, hogy az 2 feleségtől. Nyilván tanultuk az iskolában, hogy az iszlám vallásban akár 4 felesége is lehet egy férfinek, ha el tudja tartani, de úgy mégis olyan fura ezt élőben hallani, hogy ez tényleg működik az ö családjukban is, és ez teljesen normális. Mondtam nekik, hogy ez a szokás szerintem egyre inkább vissza fog szorulni a jövőben, pláne azoknál a muszlimoknál, akik európai országokban élnek, mert a muszlim nőkre is hat a feminizmus, és ha még a hitüket meg is tartják, nem fogják hagyni, hogy több neje legyen a férjüknek. Kérdeztem Rashát, a lányt, aki jár az osztályba, és ő is mondta, hogy nem akarja, hogy más neje is legyen majd a férjének.

Meséltek Szíriáról, hogy körülbelül 25 millióan laktak ott a háború előtt, jelenleg 10 millióan laknak még Szíriában. Kb 3 millióan Palesztínába menekültek, sokan Törökországba, mások meg elindultak Európába. Mutatták a térképen, hogy hol laktak, mielőtt eljöttek Aleppóból. Meséltek az iskoláról, hogyan működik Szíriában, hogy ott a mai napig bevett szokás, hogy vonalzóval rájuk csapnak, ha nem tudják a választ, ha nincs kész a házijuk, vagy ha nem tökéletes az egyenruhájuk. A törvény szerint tilos lenne erőszakot alkalmazni, de ez nem zavarja a tanárokat. Ismertek valakit, akinek a tanár a kezére akart csapni, de eltévesztette, és véletlenül kiverte az egyik szemét. Nem jelentették fel a szülők a tanárt, nem tettek semmit. Amikor ilyeneket hallok, akkor úgy kezd felmenni bennem a pumpa, hogy ilyen dolgok, meg még ennél sokkal rosszabbak is mindennaposak valahol. És egyébként nem úgy mesélték, hogy milyen rossz dolog, hanem hogy milyen hatásos dolog, mert hogy így mindenki tanul és mindenki a legjobbra törekszik. Mondom ez tök jó, de nem azért kéne valakinek tanulni, mert meg van félemlítve, hanem mert ő maga akar tanulni!! Már korábban is feltűnt, hogy szinte mindegyik szír orvos akar lenni. Elmagyarázták, hogy annak van a legnagyobb presztízse Szíriában, ha valaki orvos, ezért minden gyerek orvos akar lenni. Közölték, hogy szerintük nem túl hatásos a norvég oktatási rendszer, mert a nagy liberalizmusban a tanárt kb nem érdekli, hogy megírták-e a házijukat, vagy nem, olyan dolgokat tanulnak matekból 10.es könyvből, amiket Szíriában már 4., 5. osztályban tanultak.

Beszélgettünk az arab nyelvről, mondták, hogy arabból is van egy írott sztenderd változat, mint a Hochdeutsch, és ezt az arab nyelvet tanulják minden arab nyelvű országban, plusz mindenhol beszélik a saját dialektusukat. Több mint 25 arab nyelvű ország van, megnéztük a neten, hogy tulajdonképpen több embernek arab az anyanyelve, mint amennyinek angol.

Beszélgetés közben meg kártyáztunk. Megtanítottam nekik a fekete macskát, hogy ne csak mindig uno-zzunk, mert az már halál unalmas, meg ők itt mind értelmesek és tudják alkalmazni a logikát meg taktikát, amire uno-ban nem olyan sok szükség van. Szóba került egy norvég karácsonyi sorozat, amit néznek, aztán betöltöttek egy részt és megnéztük együtt. Ahhoz képest, hogy gyerekeknek szólt, mindenki végigröhögte. Gyártottak több gyerekeknek szóló sorozatot is, ami 24 részes, és ilyen adventi kalenderként funkcionálva az adventi időszakban játszódik. December 1-től december 24-ig minden nap egy részt vetítenek le belőle a tv-ben. Nálunk nem hallottam ilyenről, csak itt Norvégiában.

Már este 8-kor mondtam nekik, hogy fogalmam nincs, meddig szokás vagy meddig udvarias náluk maradni, úgyhogy szóljanak nyugodtan, ha már késő van, és mennének aludni vagy akármi. Mondták hogy ráérünk, maradjunk még. Úgyhogy végül is fél 11-kor jöttünk el tőlük Laurine-nal. Nagyon jó este volt. Ha norvégokat nem is, de szír barátokat már mindenképpen szereztem.

***

Csütörtökön a végzős osztály egésznapos dolgozatot írt politikából, és engem is kérdezett a politika tanár, hogy akarom-e megírni velük. Fél 11-kor beültem, aztán fél 3-ig írtam én is. Arról kellett értekezniük, hogy a norvég parlament veszített a hatalmából az utóbbi évtizedekben a különböző érdekvédelmi szervezetek, lobbisták, civil csoportok és a média javára, mert már ezek a csoportok is szinte részvevői a politikai életnek. Ha valamilyen törvényjavaslat nem tetszik nekik, akkor nyomást tudnak gyakorolni a parlamentre, és ezzel kvázi beleszólnak a politikába. Úgyhogy erről írtam norvégul 2 teljes oldalt. Lehetett bármit használni, tankönyvet, internetet, más könyveket a könyvtárból. Olyan volt, mint ha egy szemináriumi dolgozatot írnának, csak nem otthon, hanem ott helyben. Egyébként Arild, a politikatanár az nagy nőcsábász lehetett fénykorában, mert konkrétan megjegyzi, hogy mikor volt rajtam körömlakk meg rúzs. Meglát a folyosón, először elkiáltja magát, hogy Viktor Orbán, aztán meg közli, most nincs rajtam rúzs, pedig kedden volt. Ezt mind úgy, mint ha csak azt közölné, hogy szép az idő, aztán megy tovább.

Fél 4-fe átmentünk az önkéntesközpontba, hogy ajándékokat csomagoljunk. Megnéztem a listát, hogy kik kértek ajándékokat, és egytől egyik csak a menekültek. Ráadásul a lista felén szereplő embereket ismertük kötőcsoportból vagy international kafé-ból. Kicsit úgy lesokkolódtam, amikor megláttam a kedvenc családunkat a listán, akiknél pont előző nap voltunk Laurine-nal. Igazából nincs rajta semmi csodálnivaló, a szülők és a gyerekek is iskolába járnak, honnan lenne pénzük még külön ajándékokat is venni. Ezután teljesen felszívtam magam és nekiálltam áttúrni az összes dobozt, hogy megtaláljam nekik a lehető legjobb ajándékokat. Az anyukájuknak csomagoltunk egy kézzel kötött plédet, az apukájuknak valami 12 darabos pohárkészletet, ha már pont 12-en vannak, a kisebbeknek kerestem ruhát meg játékot, Rashának találtam egy receptes könyvet, a fiúknak meg parfümöt.

***

Felkeltem reggel, hogy akkor megyek az oviba, de várt egy üzenet Åse-től, amiben közölte Laurine-nal meg velem, hogy legyünk 14.30-15.30-ig a BUA-ban, hogy elmagyarázzák nekünk a fiúk az adminisztrációs rendszert. Erre kezdtem megint gyűjteni magamban a mérget, hogy nem hiszem el, hogy minden hülyeséget az utolsó pillanatban kell kitalálni, anélkül, hogy megkérdeznék, hogy egyáltalán jó-e nekünk. 1-ig lennék az oviban, negyed 2 fél 2, mire hazasétálok, és akkor 2-kor induljak el otthonról, hogy fél 3-ra odaérjek a BUA-ba, mert gyalog fél óra az út oda, ki a város szélére... Aztán fél óra haza, akkor 4-re vagyok otthon, 6-re meg sétáljak a suliba. Úgyhogy megbeszéltem magammal, hogy akkor hagyjuk mára az ovit. Délelőtt írt Laurine, hogy ő biztos, hogy nem megy ki a BUÁ-ba, mert csomagol délután, és neki is tele van a mindene ezzel, hogy az utsó pillanatban találnak ki valamit. Úgyhogy itthon voltam 2-ig, blogot írtam főleg, aztán pont, mikor indultam volna, megjelent Janis egy csajszival, hogy ma érkezett hozzá látogatóba és itt lesz 27.-éig. Jó tudni. De legalább nem egyedül kellett kisétálnom a BUA-ig, plusz azon ritka alkalmak egyike volt, hogy Janissal beszélgettünk. Én németül beszéltem, ő meg angolul válaszolt. Kiértünk a BUA-ba, ahhoz képest, hogy valami nőnek ott kellett volna lenni "megmutatni az adminisztrációs rendszert", hát senki nem volt ott, csak Mykola. 5 perc alatt megmutatta, hogy kell valami weboldalra beregisztrálni az embereket, meg hogy kell beírni a rendszerbe, hogy ki mit kölcsönöz, és ennyi. Ilyenkor meg végképp fel tud menni a pumpám, hogy most ezért az 5 percért hagytam ki az ovit, meg ezért az 5 percért kellett külön idegyalogolni a világ végére?!?!?! És ha még először fordulna elő ilyesmi, de nem... Aztán gondoltam akkor már maradok a fiúkkal 6-ig, és utána együtt gyaloglunk vissza a suliba. Délután 3 és 6 között az égegyadta világon senki, de senki nem jött be abba a nyomorult BUA-ba, és ezért gyalogoljunk ki és dekkoljunk ott minden második pénteken 4 órát?!?!

Utána átsétáltunk az iskolába, mert ma volt az iskolai dolgozók Julebord-ja. 6-tól fél 8-ig volt az iskolában az alapozás. Elvittem az otthonról hozott pálinkámat, gondoltam végre egy alkalom, ahol lehet kötetlenül beszélgetni a tanárokkal, megkínálni őket, hát közel sem az fogadott minket a suliban, amire számítottunk... Körülbelül 15 tanár bent ült az egyik teremben, sörözött, chipset zabált és kézilabda meccset nézett... Most megy valami bajnokság, és épp elődöntőt játszott a norvég válogatott, ami sokkal fontosabb, mint egy karácsonyi buli...

Fél 8-kor átmentünk az kocsha-étterem-kultúrház szerűbe, ahol volt a vacsora. Egy jó pici teremben ültünk teljesen összezsúfolva, hogy majdnem összeértek a székek, és alig lehetett felállni. Volt természetesen pinnekjøtt, mint elmaradhatatlan karácsonyi kaja, már messziről éreztem... meg szerencsémre volt mindenféle saláta, lazac, köret is, úgyhogy nem kellett ráfanyalodnom a pinnekjøtt-re. Volt egy pár beszéd, jó norvég szokás szerint, a fiúk végig bólogattak, tapsoltak és éljeneztek, közben meg azon röhögtek, hogy egy mukkot sem értenek belőle... Desszertnek tejberízst meg pudingot ettünk, aztán mindenki leszivárgott az alsó részre, ami ilyen kocsmaként működik. A politikatanár meghívott mind a négyünket egy kör sör/borra, aztán leültünk beszélgetni.

Beszélgettem például a menekültes osztály osztályfőnökével, mondta, hogy tök lelkesen mesélték neki a fiúk, hogy meglátogattuk őket Laurine-nal, és egészen 5 órán keresztül ott voltunk! Mondta az osztályfőnökük, hogy milyen jó, hogy jóban vagyunk velük, meg szerinte is egy tüneményes család, meg a lánynak is jót tenne, ha nem csak más csadoros barátnői lennének.

Ha épp nem beszélgettem, akkor csak úgy megfigyeltem, mi zajlik körülöttem. 11 után megjelent egy-két ilyen "magányos alkoholista", akik először a bárnál ittak egyedül, aztán így próbáltak egyre közelebb sompolyogni meg vegyülni a társaságba. Ha valamelyik tanárnő épp nem beszélgetett valakivel, akkor odaültek hozzájuk, de láttad rajtuk, hogy a tanárnők próbálnának onnan szabadulni. Egyébként a tanári karon, meg ezen az egy-két valakin kívül más nem volt a kocsmában egy péntek estén, szóval olyan borzasztó nagy élet nem lehet itt. Ezt leszámítva úgy jó volt péntek este egy kocsmában iszogatni. Már egész városban kezdtem magam érezni!!

Háromnegyed 1 körül indultunk haza Laurine-nal. Ő szombat reggel utazott Osloba, és onnan repül majd haza hétfőn. Elköszönésnél tudatosult bennem, hogy legközelebb egy hónap múlva látjuk egymást, ami úgy elég furán hangzik ahhoz képest, hogy 3 hónapja majdnem minden nap találkozunk.

***

Szombaton felkeltem délben, bámultam ki az ablakon, hogy milyen szépek a hegyek, meg szép a hó, és úgy kimennék, de a francnak van kedve egyedül fél órát gyalogolni csak az erdőig. Mert ha rögtön az erdő mellett laknánk, akkor azonnal mennék egyedül is, de így rá kell vennem magam. Elpanaszoltam kicsi húgomnak is, hogy úgy kimennék, de nincs kivel, erre mondta, hogy miért nem megyek valakivel a kedvenc osztályomból. Ráírtam Saleh-ra, hogy van-e kedve holnap felmenni a hegyre. Ő ugyan nem az osztályból van, de róla tudom, hogy egyedül van itt, család nélkül, úgyhogy nagyobb eséllyel nincs semmi dolga hétvégén. Egyből válaszolt, hogy mikor menjünk? Úgyhogy megmondtam kicsi húgomnak, hogy ha problémám van, akkor majd ezúton is őt zaklatom, hátha megoldja nekem :D Miután megoldódott ez a hatalmas problémám, hogy kivel megyek sétálni, nyugodt szívvel álltam neki levinni a szemetet meg mosogatni meg kidzsuvázni a konyhát. Közben meg azon gondolkodtam, hogy nem feltétlenül kell nekem várnom, hogy valaki meghívjon 25 vagy 26.-án karácsonyozni, majd meghívok én embereket. Egy húslevest, krumplipürét, valami husit, salátát meg zserbót még én is össze tudok hozni, és akkor legalább mutatok mindenkinek egy kis magyar kaját. Plusz mivel Laurine nincs, ezért megkérdezhetem Rashát, hogy van-e kedve segíteni a főzésnél, és akkor lenne alkalmunk ketten is beszélgetni "női dolgokról", nem csak úgy, hogy ott az összes tesója. Majd meglátom, hogy lesz, először meg kéne tudnom, hogy Astrid mit szervezett nekünk. A németezés is megvolt mára, mert egy barátom épp német nyelvvizsgára készül és az ő szövegeit olvasgattam, meg néhol belejavítgattam. Aztán rájöttem, hogy basszus, nekem még óratervet is kell gyártanom a hétvégén németre, mert kedden megint én tartom az órát Sigrid helyett. Úgyhogy elkezdtem német karácsonyi dalokat meg meséket keresgélni. Este átmentem Zabihoz dumálni meg filmet nézni.

***

Vasárnap fél 2-kor találkoztunk Saleh-val és felsétáltunk a hegyre. Én óvatosan mentem, bújkáltam az ágam alatt, meg nem tértem le a kitaposott hóösvényről, hogy megmaradjon mindenhol a friss hó, és másnak ugyan olyan szép látványban legyen része, ha erre jár, Saleh meg jött mögöttem, és rombolt bele mindenhol a hóba meg az ágakba meg a jégbe. Mondtam neki, pont mint az ovisok... Leültem az ösvény közepén nézni a havat meg a tájat, Saleh nekiállt tábortüzet rakni a hó közepén. Hozott gyufát, grillezéshez való fát, azt a löttyöt, amit a tűzre szoktak locsolni, hogy jobban égjen. Néztem rá, hogy ezt meg minek?! Mondja, hogy hát ha hirtelen hóvihar lenne, és nem látnánk semmit, és nem tudnánk lemenni, és be kéne húzódnunk valami védettebb helyre melegedni, akkor legyen tüzünk. Mondom jól van, ügyes vagy :D Felmentünk a kilátóhoz, ott már helyenként majdnem térdig érő hó volt, úgyhogy próbáltunk a kitaposott ösvényről nem belesüppedni a hóba. Már egészen sötétben mentünk lefelé, aztán olyan 5 utánra értem haza. Vacsiztam, befejeztem a blogot, olvastam.

Jövő hét vasárnap már karácsony, de még mindig fogalmam nincs, hol leszek, úgyhogy az még nekem is meglepetés lesz, hogy miről fogok beszámolni jövő hét vasárnap este a blogban. Addig is, üdv mindenkinek!

Timi