Hyttetur, Móni, tavaszi szünet

És végre így 3 hét késéssel ezt a blogot is sikerült megszülni. Elég mozgalmas volt a tavaszi szünet, az azt követő hétvégén nyelvvizsgáztam, úgyhogy akkor azért nem értem rá blogot írni, de most már elkészült. Szóval a tavaszi szünet az valami fantasztikus volt! Itt volt kicsi húgom is, voltunk síelni, hyttetur-ön, társasozós estén, biciklitúrán, ráadásul gyönyörű idő és ragyogó napsütés volt egész héten. 

Hétfőn bementünk az operaházba 9-re, mindenki épp ült és kávézott. Ezt a munkakedvet! Nem véletlenül nem akartunk mi reggel 8-ra menni... Mi is megittunk vagy 2-3 kakaót, mire adtak valami feladatot. Összeragasztottunk valami zöld szőnyegeket "pázsitnak", aztán leporszívóztunk, felcipeltünk cuccokat, felakasztottunk valami függönyt. Ez a Pasketreff (Húsvéti találkozó) egy nagy munkakereső börze igazából. Különböző cégek képviselői, akik a Nordfjord körül tevékenykednek, eljönnek az aktuális állásajánlataikkal, és eljön 100-200 munkakereső. Gondolná az ember, hogy akkor lesznek ilyen kis standok, ahol mindenki szépen szórólapokkal mosolyog, és akkor jönnek a munkakeresők öltönyben, kiskosztümben, önéletrajzzal meg az összes diplomájukkal, papírjukkal és próbálják legjobb formájukat nyújtani, hát nem. A norvégoknál, vagy legalább is nálunk a Eid-ban ez nem így néz ki. Mondták, hogy korábban standok voltak, de az unalmas volt, és nem jöttek olyan sokan, úgyhogy változtatnak a design-on. Konkrétan bárokat építettünk, strandbárt, hegybárt, meg kultúrbárt, és DJ pultot. Én már néztem, hogy hogy jön az össze, hogy először félrészegre iszod magad, aztán úgy mész oda potenciális munkáltatókhoz beszélgetni... Ha állásinterjúra megy az ember pl, akkor eszébe nem jut előtte, meg pláne nem az interjú közben inni...

Fél 12-re átugrottunk Mónival az idősek otthonába Bingózni, aztán beszélgettem még Gunn-Alisával, a nyugdíjas napközi vezetőjével a kultúrklubbról. Akit a múltkor ajánlott a Fülöp-szigetekről, az először borzasztóan lelkes volt, aztán valahogy elfelejtett visszajelezni, úgyhogy most ajánlott mást, meg mondta, hogy másnap lehet mennek és akkor beférünk mi ketten is a kocsiba. Utána visszamentünk az operaházban, ott nagyon nem volt mit csinálni, csak a szokásos, hogy "most épp valamire várunk, de mindjárt lesz mit csinálni", aztán vársz így egy órát. Úgyhogy ezt megelőzendő mondtam, hogy akkor mi inkább távozunk, aztán lementünk az önkéntesközpontba plakátokat gyártani. Csináltam afgán est, meg Language Club plakátot. Vásároltunk pár dolgot, hazarohantunk enni, aztán visszarohantunk a könyvtárba Sprak kafé-re (nyelv kávézó). Ez a könyvtárnak az integrálós rendezvénye, ahova a menekültek jönnek, hogy norvégul beszélgessenek.

Este gyártottam egy halom facebook eseményt, társasozós estre a menekültes osztálynak, az afgán estre, meg a Language Clubra. Kaptam SMS-t Gunn-Alisától, hogy mennek másnap délelőtt síelni, úgyhogy felvesz minket 11-kor.

***

10-kor keltünk, reggeliztünk, 11-kor találkoztunk Gunn-Alisával, aki elvitt minket a síközpontba. Hozott egy halom sít, meg sícipőt, elhozta az övéket, amiket nem használnak, meg kért kölcsön ismerősöktől is, hogy biztos legyen olyan, ami jó ránk. Tök cuki :) Szóval kicsi húgom is kipróbálta a síelést életében először. Előadta ugyan azt, mint én. Többet ment hátra, mint előre, aztán amint emelkedett az út, esett el folyamatosan, aztán alig bírt megint felállni. Én már legalább minimálisan rutinosabban mentem neki az emelkedőnek, próbáltam nem megállni, hanem lépkedni felfelé. Épp nagyban szerencsétlenkedtünk már az első emelkedőnél, amikor látjuk, hogy fut felénk egy csajszi. Valami síoktató lehetett, mondta, hogy látta, hogy hősiesen küzdünk, de azért gondolta, megmutatja, hogy kell felmenni az emelkedőn. Szóval most már az emelkedőn fel tudok menni, de lejönni még továbbra sem, mármint hogy kanyarodni, meg fékezni, úgyhogy továbbra is előbb-utóbb hasra vágom magam, mielőtt nekiszánkáznék valamelyik fának.

Meguntuk a síelést, írtam SMS-t Gunn-Alisa-nak, hogy részünkről lassan mehetünk, leültünk a híd mellé, ott várjuk. 5-10 perccel később odajött hozzák a férje, hogy fent ülnek a hyttében, maradnak mg kicsit, addig menjünk fel velük beszélgetni. Mert itt mindenkinek van hyttének, van akiknek ráadásul a síközpont közepén. Úgyhogy fent ültünk a hytténél, megkínáltam minket kávéval, csokival. Elkezdtem a férjével beszélgetni, hogy mit dolgozik, Eid-ról, erről a húsvéti találkozóról. Eredetileg autistákkal meg fogyatékosokkal foglalkozó végzettsége van, mint a feleségének is, de valami itteni nagy cégként dolgozik HR-esként, tehát ő vesz fel embereket mindenféle pozíciókra. Mesélte, hogy ő is többször is részt vett ezen a húsvéti izén, hogy találjon munkaerőt. Mint megtudtam, egészen Bergenből, meg Alesundból is jönnek ilyenkor 30 körüli diplomásak, akik a nagyobb városokban szereztek diplomát, találtak ott maguknak párt, esetleg van már kiccsalád is, már kiöregedtek a nagyvárosi pörgésből, és visszaköltöznének vidékre, ahol a gyerekeknek sokkal jobb. Mert itt ez a trend. A 20-30 közötti korosztály teljesen kihalt, és 30 körül költöznek vissza ide az emberek családot alapítani. Aztán megkértem, hogy magyarázza már el nekem, miért jó az, hogy ilyen munkakeresős rendezvényen iszogatnak. Szerinte mivel a norvégok amúgy is zárkózottabbak, jót tesz, ha isznak kicsit, plusz náluk teljesen más a szemlélet. Először meg akarnak valakit ismerni emberileg, hogy jól lehet-e vele együtt dolgozni, beleillik-e a csapatba, és azután nézik meg, hogy egyáltalán mire lesz jó, milyen végzettsége van. Mesélte, hogy például egy korábbi rákkutatót vett fel valamikor ilyen számítógépes elemzésre.

Hazaértünk, épp volt időnk átöltözni, aztán lassan mentünk az operaházba. Megkerestük a szervezőket, közölték, hogy akkor mi egész este a ruhatárban kempingezünk... Roppant izgalmas volt. Körbementem én is többször, gondoltam ki tudja, hátha épp itt találom meg álmaim munkáját :'D Hát nem találtam meg itt álmaim munkáját. Több munkáltatóhoz is odamentem csak úgy random beszélgetni, hogy és, te mivel foglalkozol, kit keresel. Hát a legtöbb valami építőipari cucc, meg számítástechnikai cucc volt, úgyhogy gyorsan mondtam is, hogy hát, ez sajnos nem az én szakterületem...

Fél 12-kor végeztünk, hallottuk a szervezőktől, hogy innen átmentek az emberek az egyik helyi kocsmába, folytatni a "bulit". Rábeszéltem Mónit, meg Laurine-t, hogy menjünk már mi is, úgysem voltunk még abban a kocsmában, meg végre zajlik itt valami esemény, nézzünk be, meg úgyse tapasztaltuk még, milyenek a részeg norvégok. Hallottam már csomó mindenkitől, hogy a norvégok részegen igazi szociális élőlényekké válnak. Odamennek mindenkihez beszélgetni, tök jó fejek, aztán másnap, amikor rájuk köszönsz az utcán, ugyan úgy keresztülnéznek rajtad. Ez végre sikerült megtapasztalni is. Odajött hozzánk például egy srác, akivel karácsonykor találkoztam, amikor az istállóban ettük a tejberízst. Ott volt ezen a munkakeresős izén is, akkor rám se köszönt, a kocsmában meg vígan elbeszélgetett velünk. Aztán odajött hozzánk egy srác, aki szintén énekelt az operakórusban, egy szót nem beszéltünk egymással egyik próbán, meg koncerten se, most odajött, hogy jaj, milyen jók voltak a próbák, meg a koncertek...

Valamint amin roppant jól szórakoztam, hogy a komplett Tinder felhozatal jelen volt ott a kocsmában :'D Kb 2 percenként rámutattam valakire és kommentáltam húgomnak meg Laurine-nak, hogy ez is fent van Tinderen, meg az is fent van Tinderen, ezzel találkoztam is, azóta lehetőleg elkerüljük egymást, az akart velem találkozni, de nekem valahogy annyira nem volt kedvem, ahogy elnézem, nagyon is jól tettem... Vidéki élet szépségei :'D

***

Szerdán 10-kor felkeltem, lerohantam az önkéntesközpontba, hogy kijavítsak egy hibát az afgán plakáton, megcsináljam a plakátot a szír estről, elhozzam a társasokat, és még legyen időm kinyomtattatni a plakátokat a suliban. Hát, a suliban kb senki nem volt, úgyhogy nem lettek kinyomtatva a plakátok.

Itthon bepakoltunk mindent, 1-re lementem a sulihoz, megkerestem az igazgatót, megkaptam tőle a ház kulcsát. Többen is eljöttek, mint amennyit gondoltam. Kb 20-an voltunk. Kellett kicsit várni a tanárnőre, aki megígérte, hogy a férjével elfuvaroznak minket, de végül ő is megérkezett. Nekik volt egy furgonjuk, abba tette mindenki a csomagját, az iskolabuszba meg beültek. 2 ember nem fért csak be a buszba, de úgy voltunk vele, hogy nehogy már 2 ember miatt kelljen visszajönni egy kisbusszal, üljenek egymás ölébe, bőven beférnek úgy. Szép idő van, a rendőrök is kirándulnak ilyenkor...

Odaértünk, mindenki elkezdett kipakolni, szétpakolni. Egy nagy terem volt, ami ilyen étterem/büfé/közösségi helyként funkciónál egyébként, egy konyha, két öltöző. Az egyik öltözőt ki is neveztünk "lány szobának", oda pakoltuk be az összes cuccunkat. A nagy terem tele volt asztalokkal, úgyhogy először a székeket meg az asztalokat pakoltuk fel, hogy legyen "közösségi terünk". Amikor készen voltunk, akkor végre kimentünk, hógolyózni, szánkózni, napozni.

Volt velünk egy srác, akinek ilyen feltűnési viszketegsége van... Először közölte, hogy ő kint alszik. Hát, mondom jó, nem az én bajom, ha kapsz egy tüdőgyulladást éjjel a mínusz 5-10 fokban... Aztán nekiállt fejszével körbeszaladgálni, fát lehurcolni az erdőből, hogy ő csinál tábortüzet. Sütött a nap elég melegen, úgyhogy egy idő után már csak azt láttuk, hogy meztelen felsőtesttel szaladgál kint plusz-mínusz 1 fokban... Szolgáltatta a szórakozást, az is biztos.

Szánkózás után ittunk bent egy teát, ettünk pár falatot, aztán páran elindultunk felfelé a hegyen. Jöttek 4-en a tesók, Rasha, Nasser, Ghaith, Adnan, Rasha barátnője, Aisha, Mukhtar, akivel angolozni szoktam, Laurine, meg mi ketten kicsi húgommal. Mondhatni mindenki, aki számít. Pont azokkal mentünk fel a hegyre, akik miatt szerveztem ezt az egész túrát. Meneteltünk fölfelé, csomószor megálltunk közben fotózni, videókat csinálni, dumálni. Adnan hozott kis hangfalat, úgyhogy végig szólt a zene, ahogy mentünk fel a hegyre. Azt beszéltük meg először, hogy csak felmászunk odáig, ahol eltűnnek a fák, és az kb elég is, mert onnan még messze van a csúcs. De úgy ha már ott vagyunk, akkor mindig mentünk még egy kicsit tovább, aztán amikor még mindig messzinek látszott a csúcs, akkor fordultunk vissza. Mint kiderült, akkor már pont közel volt, mert Nasser meg Móni nem fordultak vissza, és 10-15 perc alatt felmásztak.

Lényegtelen, mert a kilátás mindenhol gyönyörű volt, sütött a nap, sehol egy felhő, fehér hegycsúcsok körbe, szólt a zene és a társaság. Az ittlétem eddigi legjobb élménye volt.

7-re leértünk a házba, minden csupa víz, akkor ruhacsere. Utána leültünk kártyázni. Leterítettük a polifómokat négyszög alakba a szoba közepére, bepakoltuk oda a kártyát, gyümölcsöt, chipset, csokit. Mások a terem másik végén ültek egy kupacba, és kártyáztak ott. Gondoltam, legyen már valami közösségi dolog is, úgyhogy nekiálltam fecniket gyártani Activity-hez, és mindenkivel közöltem, hogy 10-kor játszunk. Direkt nem írtam nehéz dolgokat, állatok, tárgyak, természeti jelenségek, foglalkozások, de így is volt, hogy némelyik vagy 2-3 fecnit is visszadobott, nem értette a szót, fogalma nem volt, hogy magyarázza el. De azért volt egy csomó vicces, meg ügyes mutogatás.

Éjfél körül kimentünk kicsi húgommal sétálni a holdfényben, meg néztük a csillagokat. Utána kitaláltuk, hogy már pedig legyen már valami zene, meg tánc, úgyhogy beraktak zenét, lekapcsoltuk a nagylámpákat, aztán páran ugrabugráltunk meg szaladgáltunk kicsit. A zenéből valahogy átváltottunk játékra, aztán játszottunk több félét is. Mindkettőhöz körbe kellett állni, az egyik játékban "lövöldözni" kellett és úgy estél ki, a másikban meg kacsingatni. 2-re a legtöbben megunták, meg beálmosodtak, úgyhogy akkor lekapcsoltuk a lámpákat. Páran játszottunk még valamit a konyhában fél 3-ig, aztán mindenki aludt.

***

Fél 10-kor keltünk fel, akkor mindenki magához tért, kávé, tea, reggeli. Elkezdtünk valamiről beszélgetni Adnannal, de vele valamiért kb mindig az iszlámnál kötünk ki. Az ő életkéjüket átszövi a vallás, úgyhogy nem sokáig lehet úgy beszélgetni, hogy valahogyan meg ne említse. Aztán ha mond valami érdekeset, amit én még nem tudtam, akkor pláne rákérdezek, és folytatjuk a témát. Most épp azt tudtam meg, hogy náluk szombaton van a hét utolsó napja, akkor mennek mecsetbe, és vasárnap kezdődik a hét.

Reggeli után nekiálltunk rendet rakni, meg takarítani. Visszarendeztük az asztalokat, elmosogattunk mindent, valaki fel is söpört. Volt még egy óránk, amíg jött értünk a tanárnő, úgyhogy kimentünk ugyan oda, ahol előző nap szánkóztunk. Inkább csak leültünk oda a domb tetejére, napoztunk, beszélgettünk. Utána jött a tanárnő meg a férje a két kisbusszal, bepakoltunk a buszokba, aztán indultunk. Egyből a BUA-ba mentünk, mert a fél csapat onnan kölcsönzött hálózsákot, polifómot, meg mindent, úgyhogy kinyitottuk a BUA-t, és egyből vissza is tudták adni a cuccokat. 2-re értünk haza, kicsomagoltunk, küldözgettünk videókat meg képeket mindenkinek.

5-re voltunk hivatalosan Gunhildhez, hát ő szerintem egész nap erre készült. Gyönyörűen megterítette az asztalt, virágok, szalvéta, főzött spagettit, csinált salátát, desszert, nasi, minden. Először persze ott magyarázott, hogy ő milyen rosszul tud angolul... Haggyuk mán, hát melyik 70 éves nyugdíjas beszél az anyanyelvén kívül még egy nyelvet szinte tökéletesen (norvégul), meg még egy nyelvet szintén bőven folyékonyan (angolt)... Elbeszélgettünk vele angolul egészen háromnegyed 8-ig, aztán csinált rólunk egy képet, hogy elküldi a lányának. Utána mentünk tovább a kedvenc családomhoz. 7-re voltunk hivatalosak, aztán így is 8-ra állítottunk be... Gondoltam, hogy milyen későn megyünk, nem maradunk akkor sokáig, csak egy órát, hát, fél 1-ig ott marasztaltak minket. Móni megismerte az egész családot, előbb utóbb mindenki feljött beszélgetni.

Az egyik fiúval beszélgettünk a kurdokról, mutatták térképen, hogy Szíria melyik részein élnek. Aztán beszélgettünk megint arról, hogyan kerültek végül is Norvégiába. Mesélték, hogy arról is volt szó, hogy Ausztrália vagy Kanada fogadja be őket, de aztán voltak a terrortámadások 2015. november 13-án Párizsban, és akkor mindkét ország beszüntette a menekültek felvételét. Aztán itt kaptak helyet.

Úgy volt, hogy este beszélünk a családdal, meg Mamával, de mivel ott voltunk, ezért ott beszéltünk velük, körbemutattuk a kamerát és beköszönt mindenki.

Fél 1-ig Dixiteztünk az új kártyákkal, aztán mentünk haza.

***

Pénteken 1-re beszéltük meg a fiúkkal, hogy megyünk velük grillezni. Összepakoltam itt mindenfélét, amit találtam, lazacot, halpogácsát, ketcup-ot, majonézt, szőlőt, narancsot, hogy ne üres kézzel menjünk. Elbicikliztünk a folyóhoz, a szüleik már ott voltak a kisebb gyerekekkel, épp pakoltak elő mindenféle ételt. Elkezdtem én is kipakolni, hogy miket hoztunk, hogy ezeket is használják nyugodtan. Meglátta Ghaith, hát majdnem hogy leteremtett, hogy ez gyorsan pakoljam vissza, meg ne lássa az Apukájuk. Ők hívtak minket, náluk ez azt jelenti, hogy akkor ők hozzák az ételt, és akkor nekünk nem kell semmit hozni. Elkezdtem neki magyarázni, hogy nálunk meg inkább az az udvariatlanság, ha csak úgy odaállítasz üres kézzel. Meg mindenki hoz valamit, összedobjuk, és akkor legalább több féle étel van.

Az is érdekes volt, hogy nem a lányok, hanem a fiúk csinálták az ebédet. Pont az ellenkezőjét gondolná az ember reflexből, pláne mert hogy "muszlimok", de nem. Csomóan azt gondolják, hogy az iszlám vallású népeknél mennyire el vannak nyomva a nők, mert hogy csadort hordanak, de nem mindenhol. A szíreknél egyáltalán nem. Sőt, azt tapasztalom, hogy jobban tisztelik meg szeretik az anyjukat meg a lánytestvéreiket, mint sok európai családban, sokkal összetartóbbak, családcentrikusabbak, mint sok európai családban.

Na, szóval amíg a fiúk sütötték a húsokat, mi elmentünk a gyerekekkel sétálni a folyóparton, szintén ragyogó napsütésben. Éjjel ugye befagyott a fjord, meg a folyó is, nappal pedig 5-10 fok volt. A folyó a fjordba fut bele, ami ugye tengervíz, szóval van dagály és apály, ami így a folyóra is hat. Amikor megjöttünk, a folyóparton ültünk, két órával később szélességben a felére zsugorodott össze a folyó és vagy 20 métert be lehetett gyalogolni száraz lábbal a folyómederbe. Vannak ott ilyen "holtágak", ami nem a folyómederhez tartozik, ott megmaradt a jég napközben is, viszont ahogy csökkent a víz, ugye a jég is süllyedt lefelé, a parton pedig darabokra tört. Ezt nézegettük, szedegettünk jégdarabokat.

A legkisebb testvérük 2 éves. Először arabul beszélt hozzám, aztán egy idő után leesett neki, hogy én azt nem értem, vagy hogy én is norvégul beszélek a többiekhez, úgyhogy most már norvégul beszél hozzám. Ez szerintem nagyon érdekes, hogy hogyan működik a gyerekeknél a többnyelvűség. Az én gyerekeim is szinte biztos, hogy többnyelvűek lesznek.

Szóval piknikeztünk, ettünk házi kebab-ot, salátát, aztán összepakoltunk és átmentünk a focipályára. Tollasoztunk, volt akik labdáztak, aztán a gyerekeknek tartottunk Laurine-nal spontán "gimnasztikát", tanítgattuk őket, hogy kell cigánykerekezni, bukfencezni. Utána mondták, hogy focizzunk is, úgyhogy egész család beállt focizni, a gyerekek is, anyuka a kapuba, apuka futkosott velünk. Egy élmény volt :)

Igazából 4-kor el akartunk indulni, hogy bemenjünk még a boltba is, meg hogy megcsináljuk a rakott krumplit, és 6-ra leérjünk az önkéntesközpontba társasozós estre, de olyan jól éreztük magunkat, hogy csak 5-kor indultunk el. Elköszöntünk mindenkitől, a 2 éves kishúguk odajött mindhármunkhoz külön-külön, mindenkit megölelt, még Mónihoz is, akivel most találkozott először. Konkrétan az anyatejjel szívják magukba ezt barátságosságot, vendégszeretetet.

Otthon 6-ig arra volt időnk, hogy megcsináljuk a rakott krumplit és épp betegyük a sütőbe, úgyhogy mi Laurine-nal lebecikliztünk az önkéntesközpontba, hogy ha már 6-ra volt meghirdetve, akkor azért illik, hogy legalább a szervezők ott legyenek 6-ra. Móni egy órával később jött utánunk, amikor kész volt a rakott krumpli.

Természetesen jött a kedvenc családunk, akiktől épp hogy egy órája köszöntünk csak el focizás után, aztán az este folyamán később jöttek többen is a menekültes osztályból. Összesen 15-en legalább voltunk, úgyhogy ez is teljesen jól sikerült.

Tettünk egy dobozkába rakottkrumplit meg sütit, becsöngettünk vele Gunhildhez, hogy egyen egy kis magyar kaját.

Fél 12-ig társasoztunk, összetakarítottunk, hazaértünk, aztán még 1-kor álltunk neki filmet nézni kicsi húgommal, mert az nem maradhatott ki.

***

11-kor sikerült felkelnünk szombaton, Móni összepakolt, megreggeliztünk még kényelmesen, aztán csak rohannunk kellett le a buszhoz. Szóval kicsi húgom eltávozott, bánat tudja, mikor találkozunk legközelebb.

Hazajöttem, aztán 2-3 órán keresztül bámultam ki az ablakomon. Néztem a hegyeket, közben írtam teendő listát, lejegyzeteltem címszavakba, mi volt a héten, miről írok majd blogot, telefonáltam Zabival, utána az egyik barátnőmmel telefonáltam 3 órát, aztán meg Zabival elküldtünk a jelentkezését egy EVS-es projektre.

***

Vasárnap írtam blogot, aztán mivel továbbra is gyönyörű idő volt, délután elmentünk a fiúkkal biciklitúrázni. Elbicikliztünk a következő településig, ami 6 km-re van, aztán vissza. Megálltunk egy nagy fánál, felfértünk rá mind a 6-an, csináltunk képeket, beszélgettünk.

Én meg közben azon gondolkoztam, hogy az ilyen dolgok végül a gyerekkorhoz tartoznak, hogy szinte teljesen ráérsz, gondolsz egyet, becsöngetsz barátokhoz, akik gyalog 5-10 percre laknak tőled, kimész velük "bandázni", biciklizni, fára mászni. Szóval azért tök jó, hogy nekik, akiknek azért több évet is elvett a háború meg a menekülés a gyerekkorukból, itt be tudják pótolni.

Itthon folytattam a blogot, aztán kinéztem egy norvég filmet, ami ment a tv-ben. Welcome to Norway, arról szól, hogy egy pasi kitalálja, hogy a vidéki házában menekülttábort hoz létre. Vígjáték akart lenni, hát, 1-2 jó viccen kívül sokkal több nem volt benne. Azok alapján, amiket láttam, nem nagyon nyűgöztek le a norvég vígjátékok, jobb, ha maradnak a krimiknél...

Szóval így telt a tavaszi szünet. Teleszerveztem programmal, hogy nehogy unatkozzunk, aztán így túl sok idő nem is maradt, hogy csak kicsi húgommal legyek, mert mindig voltunk valahol, valakikkel. Majdnem minden nap találkozunk a barátaimmal, a kedvenc szír családommal, ami szintén nagyon jó volt. A következő blogban, amit ha ügyes vagyok, akkor még ma kiteszek, írok az afgán estről, meg főleg a norvég nyelvvizsgáról Ålesundban. Az elkövetkezendő hétvégékre nincs ilyen egész hétvégés program vagy utazás kilátásban, úgyhogy most már talán beérem magam, és visszaállok a vasárnapi posztolásra.

Üdv mindenkinek: Timi