17. Mai - norvég nemzeti ünnep - Norwegian national day

2018.06.05

A hét fő eseménye a norvég nemzeti ünnep volt. A norvégok teljesen máshogyan ünnepelik a nemzeti ünnepet, mint mi, ezt egyszerűen át kell élni. 

Hétfőn délelőtt voltam oviban. Sütött a nap, úgyhogy kizavarták az összes gyereket az udvarra. Épp akkor nyíltak ki a pitypangok, szóval minden gyerek nagyüzemben tépkedte meg hurcolta szét a pitypangokat az egész udvaron. Mindegyik keze csupa sárga volt, az egyik kisfiú bedörgölte az arcába is a pitypangot, úgyhogy az egész feje sárga volt...

Fél 3-tól megbeszélésünk volt Astriddal, a nemzeti ünnepről volt szó, aztán pénteken el akart minket vinni Astrid kirándulni. A kötőcsoportba akart Astrid a nemzeti ünnep alkalmából valami sütit, de mondtam neki, hogy szerdán kezdik a böjtöt a muszlimok, úgyhogy nem fognak sütizni.

Aztán mondta Astrid, hogy már most csomóan jelentkeztek önkéntesnek a következő évre, de megvárjuk Mykolát, és csak akkor olvashatjuk el a motivációs leveleket. Korábban én is kiírtam állásajánlatok ELTÉ-sektől ELTÉseknek csoportba, hogy arabul vagy norvégul beszélő, vagy valaki, aki szeretne ezen a két nyelven megtanulni, jelentkezzen nyugodtan. Ne bízzuk a véletlenre. Az elmúlt 4-5 évben majdnem minden évben volt magyar önkéntes. Ami a jelentkezők hatalmas számát, és a helyek alacsony számát tekintve nem rossz. Valamit tudhatunk. Szóval nyilván örülnék, ha következő évben is lenne itt egy magyar, és nyilván olyannak örülnék leginkább, aki hasonló dolgokat tud csinálni, mint én. Kultúrcuccok, nyelvklub, menekültes osztály... Kérdeztem Astridot, vannak-e magyar jelentkezők. Mondta, hogy van egy, aki kifejezetten írta, hogy tud arabul. Egyből gondolta, hogy az én kezem van a dologban :D

Fél 4-től kb este 7-ig matekoztam Abdullahhal, aztán haza mentem és tanultam arabot. Mivel már egész jó idő volt, megkérdeztem Laurine-t, hogy van-e kedve tollasozni. A ház előtt van egy nagyobb beton rész, oda kimentünk és játszottunk meg ugráltunk egy órát. A tollaslabdák nem voltak túl minőségiek, de jól esett a játék.

Kedden némettel szoktam kezdeni 10.30tól, de ma ovis felvonulás volt 10.45-től, amire külön felhívták a figyelmemet, hogy mindenképpen nézzem meg. A nemzeti ünnepen az iskolás osztályok szoktak felvonulni, és hogy nehogy már szegény ovisokat kihagyják a mókából, ezért ők két nappal korábban vonulnak végig a főutcán, lobogtatják a zászlóikat, és kiabálnak, hogy hip-hip-hurrááá! Az ilyen felvonulás elmaradhatatlan velejárója a fúvászenekar, meg a majorettek, úgyhogy az ovisok mögött meg előtt az iskolai fúvós zenekarok, meg iskolai majorettcsoportok vonultak. Mondta Astrid, hogy ez ilyen tipik eidi dolog, más kommunékben nincs ovis felvonulás. Utána a könyvtárban ültem, blogot írtam.

Háziban segítős órára jött Abdullah, fél 3-tól 5-ig matekoztunk vele. Következő nap írták a matek vizsgát. Utána lementem a sportboltba tollaslabdát venni. Gondoltam lesz elég időm meg alkalmam tollasozni a nyáron, úgyhogy beruházok valami rendes tollaslabdára. Sejtettem, hogy nem pár száz forint lesz, mint otthon kínai boltokban, na de hogy 6 db kis szar labda 160 koronába kerül (5600 ft)!?! Eszem megáll...

6-tól volt lett est. Elég családias volt, előadóval együtt voltunk 8-an. Nem zavarta, hogy kevesen voltunk. Elgondolkodtam, hogy milyen élmény ez az előadóknak, attól függetlenül, hogy hányan hallgatják meg. Sokan talán életükben nem tartottak még 1 órás előadást semmiről, össze kellett szedni a gondolataikat, kutatómunkát végezni, ha nem vagy hozzászokva az előadáshoz, akkor emberek elé kiállni is nehéz. Szóval ez azért egy kihívás nekik.

A csajszinál pontosan ez az eset állt fent. 17-18 évesen idejött Norvégiába dolgozni, hogy pénzt gyűjtsön, dolgozott idősek otthonában, aztán fodrászként, aztán itt ragadt. Lett egy norvég férje, két gyereke és vígan éli életkéjét. Ő valószínűleg még életében nem tartott előadást, de ahhoz képest jó volt. Mondta, hogy nem tud powet pointot csinálni, és majd a jegyzeteiből beszél, akkor kicsit megijedtem, hogy mi lesz ebből, de nem volt semmi probléma. Hozott térképet, hozott könyveket, amiket körbeadott, végiglapozgattuk. A sok power point meg hasonlók mellett már el is felejti az ember, hogy ezek a "régi típusú" előadások is tudnak jók lenni.

Lettország jelentős része erdő, folyó és tó, maga a lett név is erdővel foglalkozót jelent eredetileg. Elég lapos a területen fekszik az ország, a legmagasabb pontja csupán 311 méterrel van a tengerszint felett. Kb 2 millió lakosával az egyik leggyérebben lakott európai ország. Mióta beléptek az EU-ba 2004-ben, egyre többen költöznek külföldre onnan is. A lakosság kb 60-65%-a lett, 30-35%-a orosz, ukrán, fehérorosz.

Rengeteg kastély található Lettországban, amik a világörökség részét is képezik, és csak egyre több kastélyt restaurálnak. A néptánc nagyon népszerű Lettországban, szinte minden fiatal táncol valameddig, amíg ki tudják fizetni a ruhát. Maga a ruha kézzel készített, ezért borzasztóan drága. Viszont a lett néptáncnak kicsit más a lényege, mint a többi országban. Rengeteg ember kell hozzá, mivel a tánclépésekkel a levegőből látható mintákat "rajzolnak" ki. Nagy hely is kell hozzá, ezért már nem használt reptereken zajlanak a próbák.

A névnap sokkal nagyobb ünnep náluk, mint a szülinap. A szülinap csak a szűkebb családnak szól, névnapra rendeznek nagy bulikat sok emberrel. Nagyon babonásak a lettek, hozott a csajszi egy jó vaskos könyvet tele babonákkal, és ezek a mai napig a mindennapok részét képezik. Például ők karácsonykor nem a manónak, hanem a halottaknak tesznek ki ételt, hogy megvédjék az állatokat és a termést. Húsvétkor a lányoknak meg kell mosniuk a szájukat a folyóban és megenni 30 db áfonyát.

Lett este után Adnan (ő ugye szír) és Wahid (ő meg afgán), elkezdtek hevesen vitatkozni, hogy melyik nap kezdődik Ramadan, melyik nap kezdik a böjtöt. Adnan, mondta, hogy másnap, 16. szerdán. Wahid mondta, hogy nem, elhalasztották egy nappal május 17-re. Aztán kiderült, hogy tényleg elhalasztották. Az arab országokban holdhónap van, tehát akkor kezdődik, ha elég jól látszik a hold. Ezt valami vallási vezetőnek van joga eldönteni, hogy elég jól látszik-e a hold, és ha nem, akkor akár 1-2 napot is csúszhat a hónap. Na, mondom nagyszerű. Akkor ha másnap nem böjtölnek, akkor mégis kéne valami süti a kötő csoportba. Szóval Laurine nekiáll sütni este 9-kor.

Én meg kimentem a parkba tollasozni Adnannal. Mezítláb futkostunk a füvön, közben beszélgettünk, ilyenkor mindig tanulok új arab szavakat. Nem kellett sietnem haza, világos volt, meg viszonylag jó idő, este 11-ig kint szaladgáltam a parkban a fjord partján.

***

Szerdán a kantinában arabot tanultam, aztán mentem a kötőcsoportba. Kérdeztem Laurine-t, hogy hol a süti, amit csinált? Süti? Ja, az nincs. Nem sikerült, amit előző este csinált, összeesett, amikor át akarta tenni egy tányérra. Akkor gyors ötletbörze, mit csináljunk? Anne (aki mostanában besegít Astridnak) javasolta, hogy legyen fagyi és szórjunk mellé piros meg kék gyümölcsöt. Én meg kitaláltam, hogy akkor már inkább tegyük rá a gyümölcsöt a fagyira, és rakjunk ki belőle norvég zászlót, ahogy a május 17.ei torták amúgy is kinéznek. 20 perc alatt összedobtuk, és tök jól nézett ki. Milyen jó, hogy eltolták egy nappal a Ramadant!

A május 17-hez hozzátartoznak a gyerekjátékok is, mint például krumplival futás (amikor kanálon kell egyensúlyoznod, hogy ne essen le a krumpli, és úgy futsz), kötélhúzás, zsákban futás. Astrid kitalálta, hogy miért ne csinálnánk meg itt is? Úgyhogy csadoros nénik futkostak kanállal meg krumplival a kezükben körben az önkéntesközpontban, aztán pedig kötél híján valami kábelt próbáltunk kihúzni egymás kezeiből :D

Szombaton ünneplik az eritreai nemzeti ünnepet, Semira meghívott minket, hogy csatlakozzunk. Kötő csoport után bent maradtam az irodába, nekiálltam blogot írni, tök jól belelendültek, de aztán csak mennem kellett. Fél 7-től volt egy megbeszélés a játékokról, ahol segítek a nemzeti ünnepen. Hát, tök fölösleges volt, semmi fontosat nem mondtak... Legalább összetalálkoztam Birgittel, (tanárnő az iskolából, náluk karácsonyoztunk), ő is segít a játékoknál, és meghívott, hogy a menet után menjek át hozzájuk fagyizni következő nap.

Vissza mentem az irodába, aztán ha már ott voltam tök egyedül, nekiálltam zenét hallgatni, aztán énekelni. Aztán gondoltam, ha már amúgy is itt vagyok, végre ráérek, van itt zongora is, akkor leülök zongorázni. Már év elejétől terveztem, hogy itt majd újra elkezdek zongorázni (5 évet zongoráztam gimi alatt, aztán az egyetem alatt jól elfelejtettem mindent...), csak elment az összes időm nyelvtanulással, nyelvvizsgákkal, egyetemi felvételikkel. Szóval nyár végéig az arab és a zongora a két új hobbym :D

Először kerestem kottákat a neten. Rám jellemző módon kicsire nem adunk, a franc fog megint boci bocikkal kezdeni, ha már darab, legyen rendes, gyors meg bonyolult. Aki valamennyire képben van a zongorakottával, az tudja, hogy a jobb kéz szólama általában violin (vagy g) kulcsban, a bal kéz szólama pedig basszus (vagy f) kulcsban van. Ez annyit jelent, hogy ami f kulcsban van, ott nem azokat a hangokat kell játszani, amik a kottában állnak, hanem 2 hanggal feljebb megy az egész. Hát elsőre tök kínai volt. Konkrétan folyamatosan összezavarodtam és nekiálltam számolgatni, hogy akkor ez most milyen hang.

Mondták, hogy ma éjjel nagy buli lesz, mert ez a végzősök (a russok) utolsó estéje. Május 17-én zárul le a russ hónap, amikor végig buliznak, meg randalíroznak. A nemzeti ünneplés után hazamennek, levakarják magukról az egy hónapja koszosodó piros/fekete overallt, aztán nekiállnak borzasztóak tanulni a vizsgákra. Mivel másnap nem kellett korán kelni, 3-ig néztem filmet. Még fél 3-kor is hallottam az ablakból, hogy nyomatják a tuc-tuc zenét. Kinéztem többször, 10 után ment le a nap, fél 11-ig még narancssárga meg rózsaszínes volt az ég alja, 11-ig még rendesen világos. Kb éjfélre lesz éjszaka, de az se igazán koromsötét. Az éjszaka tartott 3-ig, utána pedig már megint elkezdett világosodni. És még csak május van! Én rájöttem, hogy szeretem a sötétet. Az teljesen ok, hogy 9-ig világos, de azért 10-re legyen sötét, mert egy nyár éjszaka sötétben jó a városban mászkálni, bulizni menni. Végül is, mivel úgysem élek városi, meg éjszakai életet, igazából tök mindegy, hogy meddig van világos...

***

Csütörtökön volt a norvég nemzeti ünnep 17. mai (szüttene máj, autentikus magyar kiejtéssel). Azt ünneplik ilyenkor, hogy 1814 május 17-én megírták az alkotmányukat, ami egyébként a francia forradalom utáni legkorábbi európai alkotmány. Norvégia a középkor óta már Dánia alá tartozott, a dánok pedig Napóleont támogatták a napóleoni háborúk alatt. Mivel Napóleon elvesztette a háborúkat, ezért a győztes felek, például Svédország, a csatlós Dániát is meg akarták büntetni azzal, hogy elveszik tőle Norvégiát (ismerjük az ilyen sztorikat a magyar történelemből...). Na de a norvégok kaptak a lehetőségen és gondolták akkor végre függetlenedhetnek, úgyhogy kiadták az alkotmányukat. A nagy szabadságot élvezték legalább néhány hónapig, amíg Svédország meg nem támadta őket, és onnantól Svédországhoz tartozott Norvégia 1905-ig (az ilyen sztorikat is ismerjük).  Ettől függetlenül az alkotmány azóta is hatályban van, és azóta is ugyan úgy örülnek neki minden május 17-én.

10-kor kezdődött a menet, de a franc akart 2 órán keresztül gyalogolni. Inkább kényelmesen megreggeliztem, kiválasztottam, mit veszek fel, aztán 11 körül lementem önkéntes központba, letenni a cuccaimat. Senki sehol nem volt a városközpontban, úgyhogy sejtettem, hogy még fent vannak a hegyen, szóval felsétáltam. A menet elején a russok szaladgáltak meg ugráltak sípokkal, utána vonultak a zászlótartók, a zenekarok, majorettcsoportok, osztályok, 1-től 7-ig, utána meg mindenki más. Több állomása is volt a menetnek, mint például az iskola meg kórház, ahol megálltak, beszédeket mondtak, zenéltek. Roppant fontos tartozéka a norvég ünnepeknek a "bunad", a norvég népviselet. Ilyenkor mindenki népviseletben szaladgál, ami egyébként elég drága mulatság, pláne, ha kézzel készült. A norvégok büszkék a népviseletükre. Levonult a menet a templomhoz, aztán feloszlott, utána átmentem Birgitékhez. Csomóan ott ültek kint a családjukból a teraszon, fagyiztunk, kávéztunk, beszélgettünk.

Miután oszlásnak indultak a népek tőlük, gondoltam én is megyek, de hívtak, hogy csatlakozzak hozzájuk ebédre. Ilyenkor május 17-én a templom termében lehet ünnepi ebédet enni, mondták, hogy meghívnak. Rendes volt tőlük. Az ünnepi ebéd az a rommegrøt mazsolával, fahéjjal, meg vajjal. Hasonlít ahhoz a grøt-höz, amit karácsonykor ettünk minden nap, de ha lehet, akkor ennek a rommegrøt-nek még annál is semmilyenebb íze van. Későn mentünk, már elfogyott a rommegrøt, aminek kifejezetten örültem... Visszamentünk Birgitékhez és nekiálltunk ebédet csinálni. Inkább volt reggeli, mint ebéd. Volt mindenféle az asztalon, rántotta, felvágott, saláta, eper... Így néz ki egy tipik május 17.ei reggeli, mint ahogy képeken láttam.

Befejeztük a reggeli-ebédet, aztán épp ideje volt, hogy menjünk a játékokra. Jött a kedvenc családomból az egyik kisebb lányka is (9 éves), Rukaya. Ő ilyen konzervdobálós játéknál segített, én meg Birgitnek segítettem a zsákban futásnál. Túl sok dolgom nem volt, úgyhogy egy idő után átmentem a konzerves játékhoz. Annak az volt a lényege, hogy üres konzervdobozokat építettünk fel egy halomba, a gyerekek meg babzsákokkal próbálták lerombolni. Ha sikerült nekik, akkor a következő gyereknek megint fel kellett építeni a konzervpiramist. Ergó egy órás masszív futkosás volt az egész a konzervdobozok után... A játékok után minden segítőnek járt egy fagyi meg üdítő, úgyhogy leültünk Rukayával beszélgetni, és ő is nekiállt arab szavakat tanítani :D

6-tól 8-ig az önkéntesközpontban zongoráztam. Mint ha valami varázsütésre átkapcsolódott volna a fejemben az előző nap óta, simán ment az f kulcs olvasás számolgatás nélkül.

8-kor indult az utolsó felvonulás, a "tappenstrek". Korábban a katonák felvonulása volt, mára annyi maradt meg belőle, hogy a népek katonás sorrendben 4 oszlopban vonulunk végig itt Eid-ben az utcákon. Minden egyes ilyen felvonulás elején a zenekar megy, úgyhogy azok vonulnak egész nap. Laurine fuvolázik az Eid fúvószenekarban, elsorolta, hogy az első felvonulás reggel 7-kor indult, aztán 10-12-ig, 13-tól, 15-től, az utolsó felvonulás meg este 8-tól van. Azért úgy örülök, hogy nekem nem kellett az egész napomat ennyi masírozással töltenem... Itt egyébként nagy divat ez a fúvószenekar. Minden iskolának van fúvós zenekara, minden falunak, Eid, Hjelle, külön zenekar. Lehet nem találtak jobb elfoglaltságot itt vidéken. Az utolsó felvonulás után visszamentem a cuccaimért az önkéntesközpontba, épp ott volt Anne, hogy bevonja a zászlókat. Mesélte, hogy Norvégiában az a szabály, hogy reggel 8-tól este 9-ig lehetnek kint a zászlók a nemzeti ünnepen. Kérdeztem, hogy de miért? Mert ez szabály. De miért ez a szabály? Ja, azt nem tudja. Sose gondolkodott még el rajta, vagy nézett utána.

Úgy összefoglalóan az egész nemzeti ünnepről, egyszerűen teljesen más, mint nálunk. Ez tényleg egy ünnep. Már hetekkel korábban várják az emberek, készülnek rá, feldíszítik a házat, felveszik a legjobb ruhájukat, aztán egész nap hip-hip hurrá-kat kiabálnak egymásnak, boldog-boldogtalan lengeti a norvég zászlót. Aztán ez egy olyan nap, amikor mindenki lehet norvég. Sok külföldi származásúnak is van már norvég nemzeti ruhája, mindenki, aki itt lakik, megy ilyenkor a felvonulásra, lengeti a norvég zászlót. 

***

Írtam már az előző blogban, hogy most épp úgy érzem, hogy nem halad előre az életkém, mert a következő 1-2 hónap csak várok a felvételi eredményekre. Egy ideig zavart a dolog, hogy nincs épp semmi vizsga, amire készülni kéne, nem kell semmilyen papírokat feltölteni, nem tudom semmivel előre mozdítani az eseményeket, de most már megbékéltem a dologgal, sőt élvezem. Mostanában ilyen rövid távú terveim vannak, hogy például ma kéne írni, takarítani kéne, meg akarok nézni egy filmet, válaszolni kéne levelekre, arabot akarok tanulni, zongorázni akarok... A legtöbbször nem sikerül a felét se megvalósítani annak, amit aznapra terveztem, mert nem vagyok itthon, közbejön valami, vagy valaki. De mivel semmi nem sürgős, nincs határidő, hogy mikorra kell kitakarítani, válaszolni egy levélre, vagy blogot írni, ezért nem történik semmi, ha csúszik a dolog 1-2 napot, és nem ma írok blogot, hanem holnap. Aztán elgondolkodtam, hogy emberek többségének igazából így néz ki az élete. Munka, barátok, család, esetleg gyerek, aztán egy hétig tervezik, hogy megnéznek egy filmet vagy lenyírják a füvet, mert valami mindig közbejön. Nincs semmi nagy céljuk, nem a karrierjüket építgetik, nem járnak semmi tanfolyamra, nem gondolkodnak azon, hova költöznek fél év múlva, hogyan tovább az életükkel. Mondjuk, hogy ilyen boldog, békés idilli életke. Pillanatnyilag kifejezetten élvezem, hogy ilyen nyugodt, idilli az életkém, hogy akkor megyek ki sétálni, biciklizni, találkozni barátokkal, amikor kedvem tartja. De azért néhány hónap pont elég ebből. Lételemem a pörgés, zsúfolt napok, rohangálás ide-oda, vizsgák, határidők, célok, tervek, új lehetőségek.

Péntek délután Astrid elvitt minket Laurine-nal kirándulni oda, ahol az apja felnőtt. Sose voltunk még ott, nem is véletlen, hogy miért. A hegy (ami nem mellesleg egy félszigeten van) másik oldalán található ez a zsákfalu, laknak ott összesen vagy 20-an. A faluig egy borzasztó keskeny út vezet, ahol 1 kocsi is éppen, hogy elfér, és ezen az úton minden nap menetrend szerinti busz jár... A kerekei épphogy még az aszfalton lehetnek, de a busz többi része már lelóg az útról és hajszál híján a hegyet meg a szerpentínt súrolja...

Odaértünk, Astrid és a családja éppen építik ide a nyaralójukat, az erkély már kész van, szóval oda ültünk ki. Szélárnyékban a max 25 fok ellenére kedve lett volna az embernek hosszú nadrág helyett fürdőruhában üldögélni, olyan erősen sütött a nap. Élveztük a kilátás, beszélgettünk, Astrid hozott sütit meg fagyit.

Elgondolkodtam rajta, hogy mi értelme van Eid-tól fél órára hétvégi házat építeni a semmi közepére. Mert még ha valami nagyvárosban laknának, akkor érteném, hogy ki akar szabadulni az ember a nyüzsgésből a természetbe, hogy élvezze a csendet és a nyugalmat, na de Eid is a semmi közepe, és szerintem már az is csend és nyugalom, és gyönyörű táj meg természet, ami itt van, szóval nem értem. Pláne, hogy ezt nem csak Astrid csinálja, hanem rengeteg norvég.

Elmesélték, hogy ez az egész terület eredetileg a déd- vagy ükapjuké volt, aztán ahogy növekedett a család, aprózódtak a telkek, örököltek a leszármazottak. Akik ma itt laknak, vagy itt van hétvégi házuk, mind rokonok. Bementünk az egyik házba, tele volt a fal családi fotókkal. Mutatta Astrid, hogy ott van 5 évesen, itt van a testvére fiatalon, az összes unokatestvére, a szülei, a nagyszülei, a szülei testvérei, a nagyszülei testvérei... Ezeknek a helynek történetük van. Egy család ősei akár már több száz éve ott élhettek ott azon a területen, a családnevük a hely nevéből ered, egy-egy háznak is közel 100 éves története van. Astrid elmesélte, hogy a nagyapja és a nagyapja testvérei itt az erdőkben rejtegettek angol fegyvereket a német megszállás idején a második világháború alatt. A németek egy idő után szagot fogtak, és elkezdték kérdezgetni a gyerekeket, láttak-e már például angol meg amerikai csokit (mert a fegyverszállítmányokkal használati cikkek és például csokoládé is érkezett). Az egyik gyerek majdnem elszólta magát, mire az anyja (Astrid nagymamája) letorkolta, hogy ne terjessze itt rossz hírét a falunak, takarodjon vissza a saját falujába, mint ha csak szomszéd gyerek lenne, aki csak átjött játszani. Ezzel mentette meg az egész falut.

Már értem, hogy miért ragaszkodnak ennyire ezekhez az eldugott falvakhoz és hétvégi házakhoz.

Hazafelé megálltunk egy kertészetnél, ami pont útba esett, ott csináltam rengeteg képet.

Már gondoltam rá többször is, hogy épp itt lenne az ideje eltűntetni a tojásokat az asztalról, és gyártani valami nyári díszítést. Az ablakomból láttam, hogy épp apály van, úgyhogy fogtuk magunkat és Laurine-nal kimentünk egy nagy zacskóval kagylót szedni a folyóhoz. Utána zongoráztam két órát az önkéntesközpontban, aztán hazafelé összefutottam a fiúkkal a kedvenc családomból. Épp velük volt az egyik nagybátyjuk, aki itt van látogatóban Franciaországból.

Otthon néztünk valami filmet, én meg közben a kagylókkal szórakoztam. Kiborítottam a zacskót, egyesével berakosgattam a kagylókat egy dobozba, kiválogattam a lyukasok, aztán nekiálltam hálót gyártani.

***

Szombaton fél 1-kor találkoztam a következő kulturklubb, a lengyel est előadójával. Beültünk egy kávézóba, megittunk egy kávét, elnyaltunk egy szelet sütis és közben intellektuális beszélgetést folytattunk. Imádom az ilyet!!

Megmutatta az előadását, hát ez konkrétan egy egyetemi szintű prezentáció volt. Látszott, hogy van tapasztalata. Borzasztó intelligens volt a csajszi. Beszél vagy 6 idegen nyelvet, lengyel - ukrán - orosz - fehérorosz tolmácsként dolgozott korábban Warsóban a lengyel miniszterelnökségnek, és az EU-s támogatással megvalósuló projekteket felügyelte. Egy idő után megunta a városi életet, az állandó rohanást, úgyhogy fogta magát, meg a 6 éves kislányát és ideköltözött Eid-ba 4 éve. Kapott itt valamilyen tanácsadói állást egy cégnél, lett egy norvég férje, és azóta van egy közös gyerekük is. Nem követi a lengyel eseményeket, mivel nem ért egyet azzal az iránnyal, ami felé haladnak. Inkább tekinti magát világpolgárnak, mint lengyelnek. Meséltem én is magamról, felfedeztünk, hogy sok bennünk közös. Mondta, hogy kíváncsi, hol leszek 5 év múlva. Hát, arra én is...

Utána mentünk Laurine-nal eritreai nemzeti ünnepre. Semira délután 2-t mondott nekünk, odamentünk 2-re, néhány nénin kívül nem volt ott semmi. Mondták, menjünk vissza később. Ha már csini ruha volt rajtunk, meg szép idő volt, mondtam Laurine, hogy keressünk valami szép hátteret és csináljunk képeket.

Visszamentünk később, addigra odaért Semira is. Ugyan azt az ételt készítették el, amit Semira is készített nekünk, amikor meglátogattuk. Ezt az ételt kell ugye kézzel macsmikolni. Most már ugyan nem volt seb a tenyeremet, de így is inkább a kést meg a villát részesítettem előnyben... Utána próbáltunk volna beszélgetni 1-2 ismerőssel, Semira bátyjaival például, de egyszerűen nem lehetett. Azt már tudtuk, hogy náluk az a szokás, hogy beraknak valami zenét, amit aztán próbálnak túlkiabálni beszélgetés közben. Ide szereztek még ráadásul hangfalakat is, és olyan hangerővel bömböltették az eritreai népzenét, hogy az valami elviselhetetlen volt. Azt nem értettem, amit a mellettem ülő próbált mondani. Úgyhogy folyamatosan kijárkáltunk az udvarra, hogy halljuk egymást. Mivel az eritreaiak jelentős része keresztény és nem muszlim, ezért ők isznak rendesen. Amikor már a második valaki próbálta elkérni a számunkat, meg rábeszélni minket, hogy menjünk át hozzájuk valamikor, akkor inkább úgy döntöttünk Laurine-nal, hogy eltávozunk hazafelé, és nem várjuk meg, amíg még többet isznak...

Az este hátralevő részében otthon voltunk és néztünk valami filmet, én meg közben törölgettem meg válogattam a több száz képet, amiket csináltunk.

***

Vasárnap otthon voltam és blogot írtam főleg. Következő héten a lengyel estről lesz szó, valamint a hétvégén kórustalálkozót rendeznek az operaházban, ahol mi is segítünk. Ezen kívül a Ramadán alkalmából egyre inkább betekintést nyerek az arab kultúrába, úgyhogy arról is fogok írni, hogyan működik ez az egy hónapos böjt a muszlim vallásban a gyakorlatban.

Üdv mindenkinek: Timi