Újév, otthon és városok - New Year, home and cities again

2018.01.14

Újra itt Eid-ban, visszaértem az otthoni látogatásból, meg a Bergeni kirándulásból. Ezt a január első két hetét így összevonva írtam meg, mert egybe tartozik. Magamban szívtam a városi levegőt, meg feltöltődtem kultúrával, nyüzsgéssel, pezsgéssel, úgyhogy most egy darabig kibírom megint vidéken...

Január 1-je, hétfő főleg semmittevéssel telt, de azért nem hiszem, magamat ismerve, hogy semmittevéssel telne az egész év. Aludtam sokáig, aztán meg dumáltunk sokáig Zabival. Úgy voltam vele, hogy most két hétig úgysem találkozunk, meg úgysincs semmi halaszthatatlan dolgom, úgyhogy csak este 7-kor mentem haza. Főztünk ilyen reggeli-ebéd-vacsora néven spagettit délután 5-kor. Mondtam Zabinak, hogy lassan megyek haza, mert kéne valami hasznosat is csinálom. Erre mondja, hogy őt is megfertőztem ezzel a hülyeségemmel, hogy csináljunk valami hasznosat. Eddig boldog tudatlanságban élt minden hasznos nélkül, mostanában meg neki is állandóan eszébe jut, hogy valami hasznosat is kéne aznap csinálni, de aztán gyorsan el is hessegeti a gondolatot, de így nem tud teljesen nyugodt lelkiismerettel játszani Fifá-t a Playstation-ön :D Csomóan írkáltak, hogy boldog új évet, válaszolgattam is. Délelőtt 10-kor írt az egyik kedvencem a menekültes osztályból, akinél voltunk Laurine-nal, hogy ő akar gratulálni elsőként szülinapom alkalmából (ami ugye január 2.) :D Este befejeztem, meg feltettem a blogot az előző hétről.

***

Kedden bementem a suliba, hogy kinyomtassam a Language Club-om plakátjait, aztán meg hogy körberohanjak vele a városban és feltegyem a kirakatokba. Pont 0 fok körül van, úgyhogy minden le volt fagyva mindenhol. Konkrétan ilyen tyúklépésben totyogtam le a lejtőn az utcánkba, hogy ne most essek el és törjem össze magam 1 nappal indulás előtt... Mondta Hilde-Kristin is az iskolában, hogy vigyázzak, mert ez kb életveszélyes, de ha eltöröm valamimet, akkor Førdébe visz a mentő, ami már félúton van Eid és Bergen között, szóval végül is akkor már közelebb kerülök hazához... Csomóan felköszöntöttek az iskolában, akik ismerőseim Facebook-on, és látták, hogy szülinapom van. Vittem be zserbót, aztán osztogattam, mert amúgy is maradt egy csomó, révén hogy most kedden sem tudtak eljönni meglátogatni, akiket hívtam, mert kórházban van az apukájuk, és ilyenkor ők nem mennek otthonról sehova. Miután kiplakátoltam a várost, otthon nekiálltam válaszolgatni a szülinapi üzenetekre, meg bőröndöt csomagolni. Már megint ez a nyamvadt súlykorlátozás, hogy férjél bele 10 kg-ba... És ahhoz képest, hogy konkrétan csak karácsonyi ajándékok vannak a bőröndömben, így is alig férek bele. Többen is boldog ortodox karácsonyi kívántak a boldog szülinap mellé, akik olvassák a blogot :D

***

Szerdán délelőtt még házitündérkedtem, hogy viszonylag valami állapotban hagyjam ott legalább a szobámat, ha már a konyha meg a nappali úgyse sokáig marad tisztán. Levittem a szemetet, elmosogattam, porszívóztam a folyosón meg a nappaliban, mert minden az ég világon tele volt fenyőtüskével. Én nem tudom, milyen fajta fenyő volt az, de ha már csúnyán ránéztél, lehullom az összes levele az ágról. Addig volt szép az a fa, amíg meg nem mozdítottam egy picit a porszívóval, hogy felszívjam alóla a leveleket. Valami telepatikus hullámok vagy hatodik érzék segítségével megérezte a házibácsi, hogy épp a karácsonyfával vagyok elfoglalva, mert beállított egy hatalmas zsákkal meg egy metszőollóval, hogy akkor lassan épp ideje lebontani a fát, és nehogy végighúzzam a lakáson, hanem inkább daraboljam bele. Közöltem vele, hogy két óra múlva megy a buszom, úgyhogy megvár az a fa, ha jövök vissza két hét múlva. Mondta, hogy akkor majd a fiúk lebontják a fát, mondtam, azt én kötve hiszem, hogy bármit is kezdenének azzal a karácsonyfával, mert az eddig is engem érdekelt egyedül.

Szóval otthagytam lakáskát és elbaktattam összes bőröndömmel az önkéntesközpontba, mert még megbeszélésünk volt Astriddal 1-től. Ő is amint meglátott, a nyakamba ugrott, hogy boldog szülinapot!!! Meg előhozott egy ilyen mirelitből felolvasztott bolti joghurttortát, hogy annyi ideje volt, hogy ezt tudta sütni :D Aztán még ajándékot is kaptam. Egy borítékban szépen becsomagolva kaptam egy 100 koronást, meg egy képeslapot, amire az volt írva, hogy valami olyasmire költsem el Bergenben, amit szeretnék átélni. Nagyon aranyos volt, hogy gondolt rám :)

Fél 3-kor felszálltam a buszra, és fél 9-ig hat órát zötykölődtem Bergenig. Gondoltam ma szerda van, végre a kutya nem lesz a buszon, hát nem találtam el. Szerda délután is fullon volt a busz. Amíg világos volt, még néztem ki a fejemből, de fényképezni nem tudtam, mert az ablak mellett nem volt hely. Aztán olvastam, meg kötöttem, meg chateltem.

9-re értem a Couchsurfinges host-jaimhoz, aztán kellett még egy kis idő, mire bejutottam, mert nem volt csengőjük. Nem rég rájöttem, hogy ha bekapcsolom a norvég SIM-kártyám adatforgalmát, akkor van net. Hogy ez most jár a SIM-kártyához, és ha igen, akkor mennyi, vagy ha nem, akkor fizetek-e én ezért, arról fogalmam nincs. Reméljük, hogy nem fizetek érte, de legalább van, ha kéne. Szóval tudtam nekik írni, hogy itt állok kint, aztán előbb utóbb észrevették.

Ingrid igazi bergeni norvég, fantasztikus raccsolós bergeni kiejtéssel, Dimitri pedig Görögországban felnőtt albán, aki először Angliában dolgozott, aztán nyaralás közben találkoztak Görögországban, aztán tartották a kapcsolatot interneten, aztán pedig összeköltöztek Norvégiában. Jó ilyen történeteket élőben hallani hús-vér emberektől, nem csak így valaki ismerősének az ismerősétől, vagy filmekből. Ettől úgy megerősítődik bennem az a felfogás, hogy bármikor bármi történhet, bárhol megismerkedhetsz bárkivel, a világ kicsi, a távolságok átmenetileg áthidalhatóak, aztán legyőzhetőek.

Nagyon szép lakásuk volt, nem rég újították fel, meg még pár apró részleten továbbra is dolgoznak. Volt egy vendégszobájuk, ahova be tudtam pakolni a cuccaimat. Aztán kiültem hozzájuk a nappaliba. Kérdezték, hogy éhes vagyok-e, adtak vacsit is. Kérdeztem, hogy angolul vagy norvégul beszélgessünk-e inkább, aztán elkezdtem norvégul beszélni. Teljesen odáig voltak, hogy ilyen jól tudok norvégul, és hogy még egy vendégük se volt Couchsurfingről, aki tudott volna norvégul. Közölte Ingrid, hogy olyan svédes akcentusom van. Mondom életemben nem voltam még Svédországban, meg nem nagyon beszéltem még svédekkel, de jó tudni. A srác körülbelül egy éve kezdett el norvégul tanulni, úgyhogy ilyen alap dolgokról tud folyékonyan kommunikálni norvégul, de belekever angol szavakat, vagy átvált angolra, ha bonyolultabb dolgokról van szó. Azon nevetett a csajszi, hogy a srác féltékeny rám, hogy sokkal jobban tudok nála norvégul :D Jó látni ilyen több nyelven zajló és különböző kulturális háttérrel rendelkező emberek közötti párkapcsolatokat, hogy ugyan olyan jól működnek, mint két anyanyelvi beszélő között.

Van egy kicsi szobakutyájuk, Trixi, és kitalálták, hogy ők most este fél 11-kor viszik ki Trixit sétálni, megyek-e. Miért ne mennék? Gondoltam sétálunk kicsit a környéken, hát nem. Beültünk a kocsijukba, át a városon, fel az egyik hegyre. Bergennek az egyik nevezetessége a Fløyen, ahova nappal ilyen sikló-szerű cuccal lehet felmenni és megnézni a kilátást. Na, mi oda sétáltunk fel. Egy idő után már havas és jeges volt az út, úgyhogy igyekeztünk nem hasra esni, miközben beszélgettünk. Pont gondoltam arra korábban, hogy eddig mindkétszer felmentem a Fløyenre, amikor Bergenben voltam, és hogy most nem megyek, de mégis feljutottam oda most is.

***

Csütörtök reggel fél 10 körül keltem, együtt reggeliztünk Ingriddel, mert ő otthon volt egész nap. Beszélgettünk közben, mesélt a munkájáról. Szociális munkásként végzett, amivel a norvégoknál például munkaügyi hivatalban tud elhelyezkedni, vagy kórházban, ahol a betegek jogaival foglalkoznak szociális munkásként. Épp most pályázott meg új munkahelyeket, és küldözgette az önéletrajzát meg a motivációs leveleit. 11-kor nyitottak a múzeumok, és szerettem volna odaérni nyitásra, de aztán csak később értem oda.

Írtam korábban, hogy völgyben vagyunk, és már vagy november óta nem láttuk a napot, úgyhogy a norvégok állandóan azon aggódnak, hogy nem leszünk-e ettől depressziósak. A nap hiánya hidegen hagy, attól előbb leszek depressziós, hogy hiába bökdösöm a Tindert meg randizgatok szeptember óta, egy értelmes, nem túl ronda, nem túl buta norvéggal sem sikerült még találkoznom, aki komolyan gondolta volna a dolgot, és egy idő után ne tűnt volna el... De hát vidék, túl sokat nem szabad ilyen téren várni...

Na mindegy, szóval azért lekötött egy darabig, hogy süt a nap, és nekiálltam Bergen központjában fényképezni a tavat, meg a madarakat, ahogy a tóparton napoznak. A sirályok meg a galambok vegyülve napoztak, és egészen közel is lehetett menni hozzájuk. Néztem, hogy mekkora dög ez a sirály! Némelyik akkora volt, mint egy csirke. Már csak azon csodálkozok, hogy még nem kezdték el enni őket...

Először a Håkonshallen-be mentem, ami egy középkorból fennmaradt templom. Szólt ilyen középkori egyházi, meg világi zene is, ültem ott vagy negyed órát, néztem a termet, és elképzeltem, ahogy már 7-800 évvel ezelőtt a középkorban királyok, meg nemesek ültek és vonultak ott fel-alá.

Ez után a Hanza múzeumba mentem. Aki nem tudná, a Hanza egy középkortól kb a 18. századig fennálló németek által működtetett kereskedelmi szövetség volt, aminek Bergenben is volt egy "irodája". A Bryggen, a színes faházak az öböl partján, amiről Bergen híres, ezeknek a német kereskedőknek a házai voltak, a múzeum pedig ezt a kereskedelmet és a kereskedők életét mutatja be. Ki volt írva minden angolul, norvégul meg németül, úgyhogy azt se tudtam hirtelen, melyik nyelven olvassak. Elkezdtem az egyik nyelven, aztán kíváncsi voltam, hogyan fordították le ezt a másik nyelvre, akkor elolvastam ugyan azt másik nyelven. Vagy volt egy szó, amin elgondolkodtam, hogy ez hogy is van angolul vagy németül, aztán nekiálltam megkeresni azt a szót másik nyelven a szövegben. Volt, hogy mondatonként olvastam végig norvégul, angolul, aztán németül és szívtam magamba a szavakat. Ez egy nagyon jó gyakorlás egyébként, csak aztán gondoltam, ha mindent végigolvasok 3 nyelven, sose végzek...

Történelmi múzeum után kellett valami művészeti is, úgyhogy elmentem a KODE múzeumba, ahol festmények vannak. 4 épületben más-más stílusú és korú festmények. Az első épületben a leghíresebb norvég festők képei voltak, Johann Christian Dahl, Edvard Munch, ... Olyan jó volt látni élőben azokat a festményeket, amikről az egyetemen norvég irodalom órán tanultam. Sehova nem volt kiírva, hogy nem szabad fényképezni, úgyhogy fényképeztem egy csomót. Valamint itt nem szobrozott minden egyes teremben biztonsági őr, csak 1-2 a bejáratnál. És úgy valahogy kellemesebb festményeket nézegetni, ha nem érzed azt, hogy minden biztonsági őr olyan gyanakodva néz rád, mint ha azt várnák, hogy mikor rontasz neki valamelyik festménynek, hogy tönkre tedd... A második épületben voltak norvég, meg külföldi festők is, Picasso, Vasarely például, a legfelső emeleten meg Avantgard. Az a művészeti irányzat, aminek az a célja, hogy kizökkentsen magadból és ilyen What the fuck!? élményben legyen részed. A második épület négy emeletes és borzasztó nagy volt, úgyhogy már azon gondolkodtam, hogy ha van még kettő ekkora, akkor nem érek végig zárásig. A harmadik épületben egy japán művész kiállítása volt, ez tetszett az összes közül a legjobban. Egy nagy terem közepében volt két fa csónak, és az egész terem be volt szőve piros fonállal. A fal és a csónakok között körben volt egy ösvény, ahol át lehetett menni a fonalak alatt. Nagyon jól nézett ki! A negyedik épületre volt 20 percem, gyorsan végigrohantam rajta. Ott ezüst edények és szobrok, kerámiák, dísztárgyak voltak. Múzeumozás után nézelődtem az egyik bevásárlóközpontban, ha már karácsony utáni leárazás volt, de én még fél áron is drágálltam a legtöbb dolgot. A dekorboltban természetesen megint sikerült bevásárolni, hogy ez még valahogy be fog férni abba a táskába...

5 után visszaértem a szállásra, segítettem vacsit csinálni a csajszinak, meg közben beszélgettünk. Karácsonyról megmaradt pulykájuk, úgyhogy már sokadik napja különböző kreatív formákban próbálja elkészíteni, hogy valahogy elfogyjon. Most épp megpirította serpenyőben a kockára vágott husikat valami fűszerrel, aztán beleszórta egy tepsibe, rá ilyen nacos nevezetű chipset szórt, a chipsre reszelt még sajtot, és így tette be a sütőbe egy kis időre. Szóval sajtos, chipses husit ettünk zöldségekkel. Nekem még mindig fura, hogy főételként esznek chipset, de legyen. Este főleg Dimitrivel beszélgettünk Albániáról, Görögországról, Magyarországról, a történelmükről. Azért úgy vicces tud lenni, amikor valaki próbálja nekem megmagyarázni, hogy mi miért zajlott úgy, ahogy a történelemben, miközben fogalma nincs, hogy hanyadik században mi volt, mikor voltak királyok, abszolút monarchia, alkotmányos monarchia. Nem mondom, hogy én mindent tudom, mert közel se, de amit én tudok, az legalább úgy van. Közöltem vele egy idő után, hogy én nem a saját összetákolt véleményemet mondom, hanem azt, amit az egyetemen tanítanak a "tudomány mai állása szerint", de nem hatotta meg...

***

Elhoztam magammal egy narancsot, meg néhány répát, hogy ne fonnyadjon ott két hétig, gondoltam reggelire megeszem. Mondta Ingrid, hogy Trixi szereti a répát. Elkezdtem pucolni a répáimat, a kutya már kiszagolta és ott állt vigyázzban mellettem csillogó szemekkel. Ezt a fitness kutyát! Vigyáz a vonalaira és a répára izgul... Ledobáltam neki a földre pár falat répát, te, én embert nem láttam még olyan vidáman répát ropogtatni, nem hogy kutyát...

Kitaláltam, hogy felmegyek az egyik hegy tetejére, ahova kötélpályán ilyen kis kabinokban lehet feljutni. Ingrid délután dolgozott, Dimitri ráért volna, de inkább nem jött. Oda-vissza 170 korona volt a jegy, ami olyan 6000 ft. Ingrid közölte, hogy az milyen drága. Annyira bírom, amikor a norvégok közlik valamire, a kb 200 koronás órabérük mellett, hogy az drága... Kinéztem valami buszt, hogy az felvisz a kötélpályához, de nem találtam meg a buszmegállót. Addig bolyongtam, hogy mondom most már inkább odasétálok. Bő fél órát írt a google maps, elindultam torony iránt, aztán mire kitaláltam, hogy hol a bánatban lehet arra a hegyre felsétálni, addigra legalább vagy egy órát sétáltam kint. Felmentem a hegy tetejére, és a norvégok konkréten ott ültek fent kabátban és napoztak. Csukott szemmel, arcukat a nap felé fordítva ültek, és némelyiken már konkrétan látszott, hogy megfogta a nap az arcát. Látszott lentről, hogy havas a hegy csúcsa, de csak fent tudatosult bennem, hogy ez mit is jelent. Körülbelül életemben először (vagy legalábbis mióta emlékszem) voltam valahogy igazi nagy hóban, ahova néha combig belesüppedsz. Volt rajtam gumicsizma és vizet nem áteresztő nadrág, úgyhogy ezzel nekivágtam a hónak. Felmásztam ott a magasabb csúcsokra, közben fényképeztem csomót. Épp utánam ért fel egy nyugdíjas norvég néni, egyből elkezdett velem beszélgetni, hogy akkor ő lefényképez engem, én meg őt, mert kell arról kép, hogy fent van a csúcson. Ültem fent, élveztem a napsütést és gondoltam milyen kicsi a világ, hogy délután 3-kor fent ülök egy hegy tetején a hóban Norvégiában, este meg már a saját ágyamban fogok aludni otthon Magyarországon. Délután 2-től 4-ig elsétálgattam fent a hóban, aztán ment le amúgy is nap, úgyhogy lementem én is a hegyről. Gondoltam, ha már eddig nem vettem 3500 ft-ért napi bérletet, akkor most már visszafelé is gyalogolok. Odaadták az egyik lakáskulcsukat, hogy akármikor érek vissza, be tudtak menni. Nem hiszem, hogy otthon bárki megcsinálná ezt egy vadidegennel.

Dimitri volt náluk otthon, vele beszélgettem még este 8ig, aztán elindultam a reptérre. Ellenőrzésen mindenen 5 perc alatt átcsusszantam, a kapunál ültem vagy egy órát. WizzAir-re csak egy táskát lehet ugye vinni, kistáskát csak akkor, ha külön fizetsz és Priority vagy. Láttam, hogy másra is rászóltak, úgyhogy nekiálltam belegyűrni az összes mindent a szatyorkámból mindenhova, ahova csak tudtam. Gombóc fonál kötőtűvel az egyik zsebembe, apró cuccok a bőröndbe, minden más a másik zsebembe, kezemben tartottam a könyvet, laptopot, mobilt, útlevelet... Ha ilyenkor nem hagysz el valamit, akkor semmikor... Nem teljesen értem, mit stresszelik itt feleslegesen az embert, amikor úgyis felviszek még egy kistáskányi cuccot... Amint átmentem a kapun, félreálltam, kivettem a zsebemből a szatyorkámat, és visszaszórtam bele mindent. A repülőn olvastam, meg kötöttem, aztán fél 2-re értem Budapestre. Egész héten ezen viccelődött mindenki, hogy mi van, ha pont most töröm össze magam, mielőtt hazamennék. Nem mondom, hogy nem volt meg erre minden lehetőségem, teljesen lefagyott utak, hegymászás gumicsizmában... de azért csak sikerült épségben hazaérnem. Kicsi húgom ott várt, meg a nagybátyám jött ki kocsival a reptérre. Otthon hajnal fél 3-kor álltunk neki családi életet élni. Mindenki örült mindenkinek, aztán leültünk a karácsonyfa elé, megnéztem ki mit kapott, aztán vagy fél 4 volt, mire lefeküdtünk aludni.

***

Az otthoni történéseket csak ilyen röviden és összefoglalva írom le, mert nem ez a blog témája és célja. Szombaton kiterítettem az összes ajándékot a nappaliba és nekiálltam sakkozni, hogy kinek miket adjak. Még így is majdnem, hogy kevésnek gondoltam, amiket vettem. Anyukával becsomagoltuk az ajándékokat, családi ebédeltunk, aztán délután ajándékoztunk. Dixitet kértem, az a kedvenc társasjátékom, hogy ki tudjam vinni magammal Norvégiába és tudjunk ezzel játszani. Este bementem a városba bulizni, mert azt most már muszáj volt. Vasárnap bevásárlókörütat tartottunk otthon Diósdon, délután társasoztunk kiccsaláddal. Hétfőn rokonokat látogattam, kedden otthon voltam, szerdán ügyeket intéztem a városban meg barátokkal találkoztam. Estére kicsi húgom szervezett meglepit, elvitt trambulinparkba ugrálni. Csütörtök délelőtt megint barátokkal találkoztam, késő délután megint bevásárlókörútra mentünk. Elkezdtem már azon gondolkozni, hogy milyen ruhát meg cipők fogok felvenni jövő télen. Mert ok, hogy Norvégiában elvagyok a gumicsizmában meg a hótaposóban, de jövő télen terveim szerint már városban leszek, ahol csinos elegáns cuccokat is fel lehet venni, és nem áll fent az esélye, hogy kitöröm a bokám a lefagyott úton... Szóval mivel most van minden leakciózva, ezért már jövő őszre-télre nézegettem dolgokat.

Annyira jó volt megint nagyvárosban lenni. Metró, villamos, nyüzsgés, egyetemek, kávézók, boltok... Nagyon inspirálóan hat rám egy város. Gondolkodtam csomó mindenről az életkémmel, meg a városi léttel kapcsolatban, hogy hol leszek jövő ilyenkor, vagy 5 év múlva, mit akarok elérni, hol laknék szívesen, hogyan rendezném be a lakásom... Elkezdtem terveket szőni, eszembe jutott csomó minden, amit szívesen csinálnék, amiről szívesen írnék, és amikre általában sose jut időm egy városban, mert ott vagy tanulok vagy dolgozok. Ha visszamegyek a norvég kisvárosomba, ott meg hiába van időm, de a motiváció meg az ihlet elszáll...

Magáról a nyelvről is régóta akarok már írni, hogyan változik meg például a nyelv fogalma az emberben, ha napi szinten váltogatja a nyelveket. Korábban olyan érzés volt, mint ha különböző és egymástól távoli rekeszekben lennének az agyamban. Határozottan el voltak választva egymástól. Ha beszéltem az egyik nyelvet, pár perccel utána meg nem tudtam szólalni egy másik nyelven. Ahogy használom őket, egyre közelebb kerültek ezek a rekeszek egymáshoz, most meg már úgy érzem, hogy összemosódnak a nyelvek. Ha gondolkodok magamban, és lejátszok párbeszédet, hogy kinek mit mondanék, akkor automatikusan olyan nyelven gondolom, amilyen nyelven az adott személyhez beszélnék. Aztán az is előfordul, hogy ha ilyen rövid mondatokat, szavakat gondolok, hogy "de szép!!", vagy "mi van?", akkor ezeket norvégul gondolom. Beszélgettünk erről a kedvenceimmel is, hogy ki milyen nyelven számol, amikor kártyáztunk, és ők természetesen arabul. Ha valamit gyorsan kell számolni, akkor szinte mindenki átvált az anyanyelvére, mert az a legbiztosabb.

Ha hallok valami előadást vagy beszélgetést akármilyen nyelven, nem a szavak maradnak meg azon a nyelven, hanem maga az információ. Amikor felidézem, hogy mit hallottam, nem maguk a szavak jelennek meg előttem azon a nyelven, hanem az információ úgy általánosan, vagy képek, ha tárgyakról volt szó. Otthon beszélgettem valakivel valamiről, és eszembe jutott valami hozzáfűznivaló a témához, egy információ, amit nem rég mesélt valaki. Hirtelen csak az információ ugrott be, az nem, hogy hol hallottam és kitől. Abban a pillanatban meg voltam győződve róla, hogy magyarul hallottam, aztán elkezdtem visszapörgetni az időt, hogy kivel és miről beszéltem az elmúlt napokban, és végül is rájöttem, hogy még karácsonykor hallottam azt az információt és norvégul. Erre mondom, hogy összemosódnak a nyelvek.

Egyébként amikor Nordfjoreid-ról, meg az itteni lakásról és szobámról beszéltem, automatikusan beközöltem, hogy van otthon ez meg az, meg mikor megyek haza. Ha ide-oda költözgetsz, akkor elég gyorsan változik az otthon fogalma, vagy egyszerre több helyet is otthonnak nevezel. Amikor Berlinből mentem haza karácsonyra, akkor nem volt ilyen, hogy otthon mondtam volna a berlini koliszobára, de most reflexszerűen otthont mondok az eid-i szobámra. Átjöttünk az alagúton a hegy alatt, utána megláttam Nordfjordeid-ot, és azt ugrott be automatikusan, hogy na, végre hazaértem. Nem tudom, mitől függ.

***

Péntek este szinte stresszmentesen telt az út Bergenbe. 7-kor ment a repülőm, a Wizzair szerint már 4-kor kint kellett volna lenni... Hogyne, persze... Gyorsan átmentem a biztonsági ellenőrzésen, aztán ki volt írva, hogy még 66 perc csak a kapu bemondásáig. Amikor a WizzAir szerint bezárult a kapu 18.35-kor, még ki se írták a kaput. Szóval ennyit arról, hogy legyünk ott több órával korábban.

Bergenben villamossal mentem a Hostomhoz. Vannak a villamoson ilyen kis tv-szerű képernyők, amint időjárás, reklám, közlemények mennek a bergeni "BKK-tól", a Skyss-től. Pont egy ilyen képernyő előtt ültem, úgyhogy végignéztem, hogy mik mennek, és hát zseniális. Berlinben is olyan kreatív és jó reklámokat találtak ki az ottani fő tömegközlekedési cégnek, meg itt is, hogy lenne mit tanulniuk a BKK marketingeseinek. Pontosabban nem is kifejezetten népszerűsítették a Skyss-t, hanem felhívták az utasok figyelmét, hogyan kellene kulturáltan utazni. Alkottak egy kifejezést mindegyik tipikus sztereotípiára és felírták szótári alakban, hímnem vagy nőnem, mi a többesszáma, és mit jelent, mint ha egy szócikk lenne. Például seteokkupant (ülésfoglaló: olyan személy, aki csomagjaival több ülést is elfoglal, amíg így másoknak állniuk kell), decibeldust (olyan személy, aki hangosan hallgat zenét, amivel zavarja a többi utast), seteslusk (olyan személy: aki összemorzsázza, összeszemeteli, a cipőjével összesározza az ülést, vagy odaragassza a rágóját), brøybølle (olyan személy, aki feltolakodik, mielőtt mások leszállnának). A szótári alak után mindegyik kifejezéshez van egy animáció, amit szerintem nagyon jól eltaláltak. Például a brøyterbøllé-nél állnak az utasok a villamos ajtójában, jön egy görnyedt hátú mamóka banyatankkal meg esernyővel, és az esernyővel mindenkit arrébb bökdös, aztán feltolakodik, mielőtt mindenki leszállna. Az összes animáció végén meg van egy felirat, hogy "Ne légy üléselfoglaló! Légy rendes!"

Aztán van egy rövidfilm, hogy ilyen színes macskaszemekből kirakják a Skyss egyik szlogenjét, hogy "Látszodj", mert itt nagyon propagálják a fényvisszaverős cuccokat mindenféle formában.

Fél 12-re értem a Host-omhoz, Andreashoz. Megint abszolút pozitív volt a tapasztalatom vele, meg a Couchsurfinggel. Velem egy idős a srác, és jelenleg a saját lakásában lakik, tömegközlekedéssel 10 percre Bergen a főpályaudvartól. Gimi után volt két évet a katonaságnál, itt nagyon sokan csinálják, hogy elmennek 1-2 évre a katonasághoz tanulás vagy munka előtt. Aztán járt egy évet egyetemre Bergenbe és politikát tanult. Azt is sokan csinálják itt, hogy elmennek egyetemre egy évre. Nem is akarnak diplomát, csak felvesznek olyan tárgyakat, ami érdekli őket, tanulnak egy ideig, aztán elmennek dolgozni. Norvégiában különösebb diploma nélkül is lehet például adminisztratív munkát kapni. Andreas például adóügyi hivatalban dolgozik papírmunkákkal, meg néha kimegy ellenőrizni üzletekbe, hogy minden szabályt betartanak-e. Ezzel a két év katonasággal, meg hivatali munkával 23 évesen már összeszedte egy viszonylag belvárosi lakás árának a felét. (Lehet, hogy a szülei is besegítettek, azt nem tudom.) A lakás árának másik felét ugyan kölcsönből fizette, de 7 év alatt azt is visszafizeti, szóval 30 éves korára lesz már egy 35 m2-es saját belvárosi lakása. Valahogy mégis jobban hangzik, mint hogy nálunk 25-30 éves korodban veszel egy lakást hitelre, és diplomásként, viszonylag jól fizető állással talán 20 év múlva a tied lesz...

Beszélgettünk, aztán nekiálltunk társasozni, mert volt egész sok társasa, amiket én is ismertem.

***

11 körül keltünk fel, reggelire csinált omlettet, beszélgettünk közben, miben más a norvég meg a magyar iskolarendszer. Létezik nem kávéfüggő norvég is az ő személyében, úgyhogy teáztunk. Nincs Pickwick Norvégiában, mondta, hogy ha Dániában jár, akkor hoz mindig egy zsákkal. Reggeli után néztünk egymásra, hogy akkor most mit csináljunk, mert én már láttam a várost. Mondtam neki, hogy mutasson valami kevésbé felkapottabb helyet, ami nincs tele turistákkal, ezzel meg feladtam neki a leckét. Sütött a nap megint, ami Bergenben elég meglepő, de eddig 4/3-szor sikerült jó időt kifognom. Sétáltunk a belvárosba, úgyhogy így nem tömegközlekedéssel volt időm megfigyelni mindenfélét. Például egy uszályszerű valamin két markoló tologatott földet vagy kavicsot az uszály egyik széléről a közepére. Néztünk, hogy ennek meg mi értelme van. Aztán meg ráadásul szórták bele a földet/kavicsot a vízbe. Volt valami tábla kiírva, hogy tisztítják a meder alját, vagy hogy ez valamiért jó az ökoszisztémának, biztosan... Aztán láttam úszó házat horgonyozni a kikötőben. Egy komplett csinos skandináv stílusú kétemeletes lakóház sok ablakkal, fehér falakkal, fa bútorokkal, ezt ugye a sok ablak miatt látod. Keresztülmentünk parkokon, befagyott tóval, kacsákkal, galambokkal, akkor megint kényszert éreztem, hogy mindent lefényképezzek, de nem adják vissza a képek azokat a színeket meg a hangulatot. Átmentünk az bevásárlóközponton, ami a főpályaudvar mellett van, a kijárattal szemben pedig a közkönyvtár van. A két épület közötti téren ácsingózott vagy 15-20 ember. Andreas közölte, hogy ezek Pokemon Go-znak. (ilyen mobilos játék, ami GPD-koordináták segítségével működik, ténylegesen oda kell menned bizonyos helyekre, hogy Pekomonokat gyűjtsél) Nem hittem neki először. Biztos várnak valamire. Elsétáltunk emberek mellett, belenéztem a mobiljukba, és tényleg... Mindenki egy ujjal kalapálta a mobilját, mert van itt valami nagy pokemon, amit akkor szerezhetsz meg, ha sokáig bombázod, ergó több százszor kell kalapálni a képernyőt, hogy meglegyen. Ha már úgy itt voltunk, Andreas is nekiállt kalapálni a mobilját, hogy Pokemont szerezzen. Az volt a gyönyörű az egészben, hogy néhány méterre ezektől ültek bent az emberek a könyvtárban, csak egy üvegfal választotta el őket, és némelyik ölni tudott volna a tekintetével... Láttad az arcukon, mit gondoltak, hogy ők szombat kora délután bent kell ülniük a könyvtárban, és valószínűleg tanulniuk valami vizsgára, amíg másnak semmi dolga nincs, és ilyen hülyeséggel pocsékolja az idejét, hogy Pokemonokat vadászik... Egy idő után, hogy ne unatkozzak, amíg ő bökdösi a pokemont, elővett a zsebéből Andreas egy másik mostanában divatos hót bugyuta dolgot, valami pörgettyűt, aztán odaadta. 10-12 éves gyerekeknek csomagoltam ilyeneket karácsonyra... Erre lefordítottam neki a közkedvelt szólásunkat, hogy "olcsó játék hülyegyerekeknek". Lehet, csak én vagyok túl elvont vagy sznob, de komolyan nem értem, hogy nem tudnak viszonylag értelmes emberek Pokemonnál meg hasonlónál jobb elfoglaltságokat találni. Túltettem magam, meg Andreas is egy idő után feladta, hogy megszerezze azt a Pokemont, úgyhogy mentünk tovább. Megmutatta a kedvenc utcáját, ahol tényleg tök hangulatos beülős helyek meg graffitik vannak. Megvitattuk, hogy mit főzzünk vacsira, mondtam, hogy főzök tojáslevest, mert azt a norvégok úgysem ismerik, meg krumplipürét sajttal, ha már mindketten sajtrajongók vagyunk. Nem tudom, hogy ez csak az egyedül élő fiatal férfiak szokása, vagy úgy általánosan a norvégoké, a lényeg, hogy alig tartanak otthon kaját. Nem az van, hogy elgondolkodik, mi van otthon, és abból főz valamit, hanem elgondolkodik, mit akar enni, és aztán elmegy boltba.

Visszafelé az egyetemi negyeden keresztül mentünk, mutatott Andreas egy szobrot egy sünről. Valami bergeni diákszövetség állította a szobrot "Őfelsége sünnek". Lehet volt egy kabalasünük, aki ott szaladgált mindig a parkban, aztán meghalt, aztán lett szobra. Hát jó. Az egyetem mellett van az egyik legnagyobb meg leghíresebb templom Bergenben, néztem, hogy egész sokan gyülekeznek a bejáratnál, már épp gondolkodtam, hogy mi lehet szombat délután. Biztos valami koncert. Odaértünk a templomhoz, erre közli Andreas, hogy ezek is mind Pokemon Go-znak. És tényleg... Felismertem 1-2-t, hogy ugyan azok voltak itt is, mint akik a könyvtárnál. Aztán ott állt a templom mellett 6-7 kocsi, mindegyikben 4-5 ember, és csak azt láttad, hogy bent ülnek a kocsiban, és kloffolják a telefonjukat. Mondom, nem hiszem el!!! Ezeknek nincs semmi jobb dolguk szombat délután, mint hogy összeverődnek falkákba, és körbekocsikázzák a várost Pokemonok miatt?!?! Ilyenkor jut eszembe az a mondás, hogy "az emberiség megérett a pusztulásra"...

Elmentünk az egyetem mellett, egyszer csak láttam egy szobrot, amiről úgy nem jöttem rá, hogy ez most mit akar ábrázolni, meg mi célja van egyáltalán. Megkérdeztem Andreast, erre közölte, hogy biztos a 0,5% művészet. Mi?! Elmesélte, hogy Norvégiában van valami olyan törvény, hogy minden középület építési költségének 0,5%-át művészetre kell fordítani. Biztos túl keveset költöttek művészetre az egyetem építésénél, úgyhogy idetettek egy ilyen értelmetlen, indokolatlan szobrot, hogy művészet. Erre eszembe jutott Bergen híresen ronda, nem is szocialista, hanem már kommunista stílusban épült városházája, ami konkrétan egy betonförmedvény. Megkérdeztem Andreast, hogy akkor abban hol van a művészet? Közölte, hogy biztos belül...

Visszaértünk a lakására, leülepedtünk kicsit, aztán elkezdtünk főzni. Andreas épp elment telefonálni, amikor tettem bele a fűszereket a levesbe. Volt ott valami piros por az asztalon, gondoltam az biztos paprika, és biztos kitette, mert mondtam, hogy kell, úgyhogy tettem abból a levesbe. Megkóstoltam a levest, olyan indokolatlanul túl erős volt. Kiderült, hogy az Taco-fűszer volt, nem paprika, de mindegy... Kitettem szépen a krumplipürét, a sajtot, a rukkolát, meg tejfölt a tényárra, elrendeztem szépen. Andreas lefényképezte, kirakta Snapchatra, aztán egy határozott mozdulattal nekiállt összekeverni az egészet ilyen moslékszerűen, én meg csak néztem rá döbbent arckifejezéssel, hogy ember, mit csinálsz?!? Inkább nem is nézem. A gimiben a menzán én is ilyen döbbent arckifejezéseket kaptam, amikor összekevertem a tejbegrízt a kakaóval, de a kettő azért nem ugyan az...

Vacsi után társasoztunk, utána meg kitaláltuk, hogy nézzünk filmet. Bementem volna szívesen a városba, de Andreas nem volt ilyen diszkóbajárós típus, úgyhogy így legalább nem költöttem pénzt. Amúgy is kritikus vagyok, de most meg borzasztóan az voltam. Legalább fél óráig kerestünk filmeket, és szinte mindegyikre azt mondtam, hogy ezt nem. Nem is emlékszem, mikor láttam utoljára tényleg jó filmet, ami után azt mondtam, hogy wáóó, meg ami után ott maradtam volna még ülve vagy 20 percig, és csak néztem volna magam elég, és gondolkodtam volna azok, amit láttam. Pláne karácsony környékén mindegyik film ilyen romantikus nyálcsi, vagy olyan kiszámítható és sablonos, hogy nagyon, vagy nem élethűek a karakterek, olyanokat mondanak, meg úgy viselkednek, ahogy ember nem viselkedik. Végül a V, mint Vérbosszút néztünk meg, és megérte fél óráig válogatni. Ez a film úgy ütött. Pont ilyenre vágytam, mély, sok mondanivalója van, izgalmas, néha kicsit ijesztő, végig odatapadsz a képernyőre, aztán meg még órákig ezen gondolkozol.

***

Kb óránként felébredtem éjjel, hogy csak le ne késsem a buszt reggel, meg mennyi az idő éppen... Egy idő után már nem is tudtam aludni, úgyhogy inkább 40 perccel korábban ott voltam a busznál. Mondjuk, hogy viszonylag gyorsan eltelt a 6 óra, délután 2-re meg már ideértem. Továbbra is minden le volt fagyva, gondoltam biztos mínusz van, hát nem. Plusz 3, aztán mégsem olvadt semmi. Felértem a lakásba, kíváncsi voltam, milyen állapotok uralkodnak. Karácsonyfa, meg karácsonyi díszítés sehol, az adventi mézeskalácsnaptárom egy dobozban az asztalon, képek mellette... Kérdeztem Mykolát, hogy ki szedte le a karácsonyfát, nem ők, hanem a házibácsi. Nem teljesen értem, mit zavarta őt itt fent az a karácsonyfa, amikor mondtam, hogy leszedem, amint megjövök. Amennyire be vannak zsongva a norvégok karácsony előtt, annyira allergiásak karácsony után a karácsonyi díszítésre, és meg se várják a január 6-ot, már szilveszter után szedik le a díszítést, meg dobnak ki mindent. Nem értem... A fiúk meg leszedték a képeket, de nem csak a karácsonyiakat, hanem az ilyen sima téli képeket is, hogy havas táj. Kérdeztem Mykolát, hogy de azokat miért szedték le?! Gondolták leszednek mindent, ami karácsonyi, meg se nézték, hogy mi van a képen. Nincs ezeknek szépérzékük... Most üresen állhat a fal márciusig, mire felrakhatok tavaszi képeket.

Gondoltam alszok egy kicsit blogírás előtt, aztán aludtam 2,5 órát, és utána álltam neki kipakolni a bőröndből, meg blogot írni. Szóval így telt január első két hete, megint újra itt, a kedvenc norvég unalmas kisvárosomban, jövő vasárnap jelentkezek megint, hogy elmeséljem, hogyan sikerül visszarázódni a napi rutinkámba. 

Üdv: Timi