Sűrüsödnek a programok - The weekly schedule is shaping

2017.09.24

Valahogy, valamiért egyre hosszabb bejegyzéseket sikerül írnom, úgyhogy lassan közelítünk a regény kategóriához...


Nem kaptunk vasárnap este meg hétfőn se semmi különösebb programot Astridtól, mint a múlt héten, úgyhogy hétfőre egyedül egy megbeszélés volt betervezve a tanárokkal délre. Megint futottunk pár kört az iskolában Hilde-Kristinnel és próbáltuk megkeresni a tanárokat, akiket kinézett nekem meg Laurine-nak. Egyet sikerült elkapni, kettőt nem, de már valamivel legalább előrébb voltunk, ami az heti programjaimat illeti. Délután 1-re már hazaértem, és már megint semmi dolgom nem volt egész napra. Olvashattam volna megint, vagy eltölthettem volna az időmet a neten valamivel, de ezeket már mind meguntam, és csak olvasástól nem tanul meg az ember egy idegen nyelvet, úgyhogy fogtam magam, és letöltöttem a Tindert. Az idősebbek kedvéért; a Tinder egy mobilos applikáció, ahol csak képek vannak fent emberekről, esetleg pár mondat bemutatkozás, de semmi komoly, mélyreható szöveg. GPS koordináták alapján működik, úgyhogy be tudod állítani, hogy maximum milyen távolságban lévő embereket mutasson neked. Ha nem tetszik, balra húzod, ha tetszik, jobbra húzod, meg van még napi egy szuperlike is, ha nagyon tetszik valaki. Ha mindketten jobbra húztátok egymást, akkor el lehet kezdeni beszélgeti, de kb 10 ilyen párosodásból csak 2-3 esetben lesz tényleg beszélgetés, legtöbbször semmi. Szóval gondoltam szervezek magamnak egy-két találkozót, és akkor legalább beszélgetek norvégul, meg megismerem a helyieket. Az elején nagyon konzekvensen csak azt húztam be jobbra, aki max 10 km-en belül volt, aztán amikor ők elfogytak, egyre növekedtek a távolságok, aztán ilyen 50-60 km-re lévőket is behúztam. Volt több "match"-em is (ilyen párosodás, amikor mindketten behúzzuk a másikat), néhányan rám is írtam. Mindegyiktől megkérdeztem, hogy ki vagy, mi vagy, mivel foglalkozol. Az egyik visszaírt viszonylag hosszabban, hogy kicsoda, mivel foglalkozik, meg írta, hogy nem híve az ilyen hosszas írkálásnak, inkább igyunk meg valamikor együtt egy kávét, vagy sétáljunk egyet. Erre általában nem szoktam válaszolni, mert mint látszik, én meg híve vagyok a hosszas írkálásnak, de épp úgy voltam vele, hogy mindegy, sőt, még jó is. Visszaírtam neki, hogy most épp pont ráérek, úgyhogy ha nincs jobb dolga, akkor találkozhatunk, és nem volt jobb dolga. 7-től este 11-ig dumáltunk mindenféléről. Mesélte például, hogy 6-an vannak gyerekkori barátok, és minden évben elmennek együtt nyaralni valahova, de úgy, hogy minden évben 2-en szervezik az utazást, és a másik 4 csak a reptéren tudja meg, hogy hova utaznak. Tök ötletes! Egyébként ő nem itt lakik Eidban, hanem a szomszéd járásban, Strynben, 45 k-re. Azt már Astrid is mondta, hogy Eid és Stryn ilyen "ősellenségek", Eidban lefitymálják Strynt, Strynben meg Eidet. Beszélgettünk a vezetésről, meséltem, hogy nekem eddig még nem jött össze a dolog. Erre mondta, hogy Norvégiában nem kell hozzá oktató, hogy vezess, simán vezetheted bárkinek a kocsiját, akinek legalább 5 éve van jogsija, ha ott ül melletted. Körbefurikázott itt a szomszédos falukban, hogy megmutatja a környéket, aztán konkrétan meg is kérdezte, hogy akarom-e vezetni a kocsiját, én meg persze, hogy akartam. Úgyhogy olyan kb 10 percig autókáztam Norvégiában, jogsi nélkül. Mondjuk szinte tök egyenes úton, sok mindent nem kellett csinálni az autóval, de akkor is, vezettem. Mutogatott a térképen mindenféle nevezetességeket itt a környéken, hogy szívesen elvisz meg körbevezet, mert úgysem történik errefelé semmi izgalmas, legalább jó társasága lesz.

***

8.45-kor kezdődik náluk az első óra, úgyhogy bementem kedden 8.30-ra, hogy még tudjak kicsit beszélni a tanárokkal. Három tanárnő van egy tanáriban, és ők csinálják a "felnőttoktatás" nagy részét, ami itt a menekültek oktatását jelenti főleg. Az egyik néni, Astrid szomszédja volt, aki az önkormányzati bemutatkozás után írt neki, hogy oda ne adjon másnak, mert nekik kellek. Nem végig voltam az órán, csak bemutatkoztam a csoportnak, aztán kiküldtek, hogy majd beszélünk. Épp vártam kint a folyosón, hogy szünet legyen, és beszéljek a tanárnőjükkel, hogy akkor mikor és hova kellek nekik, amikor elment mellettem a specializációs osztályok csoportvezetője, aki múlt héten beküldött helyettesíteni, helyesbítve őrizni egy osztályt, szóval meglátott, és egyből rám vetette magát, hogy te épp itt mit csinálsz és kire vársz?! Van pont egy osztály, ahol nincs bent helyettesítő tanár! Mondom vagy Hilde-Kristinre, vagy a másik tanárnőre várok éppen, vagy úgy mindkettőre egyszerre, a bánat tudja... Akkor ő megbeszéli Hilde-Kristinnel, aztán beküld az osztályhoz. Elszaladt, visszajött 5 perc múlva, hogy lerendezett mindent, aztán felvitt az osztályhoz, akik épp ilyen beadandó esszét írtak, és hót nyugodtan ellettek volna nélkülem is, de úgy látszik így nyugodtabb volt a bácsi lelkiismerete, hogy ült bent valaki a tanári asztalnál, és tök mindegy, mit csinál, akár facebookozik, de legalább ott van...

A norvég iskolarendszer máshogyan épül fel, mint nálunk. Első osztálytól az egyetem kezdetéig négy részre van osztva, barneskole (lefordítva gyerek iskola) nálunk 1-4. osztály, 6-10 évesek, mellomtrinn (közbülső lépcső) nálunk 5-7. osztály, 10-13 évesek, ungdomskole (fiatalság iskola) nálunk 8-10. osztály, 14-16 évesek, és a vidergående skole (továbbmenő iskola) 11-13. osztály, 16-19 éveseknek. Ahol mi dolgozunk, az az Eid videregaende skule (a pár betű eltérés a dialektusok különbözősége miatt van), ergó 16-19 évesekkel. Ők már szinte minden órához laptopot használnak. Online van a tankönyvük, az órai feladatok, számítógépen jegyzetelnek, nem füzetben. Ennek mondjuk a hátránya, hogy nem látod, mi van a képernyőjükön, tényleg jegyzet, vagy facebook és egyéb játékok. Amikor például én bent voltam helyettesíteni, és valami feladatokat kellett volna csinálniuk a netről, nem is zavartatták magukat, hogy átkattintsanak a facebookról, vagy a Candy Crash Sagáról, vagy egyéb oldalról, amikor elmentem mellettük.

Helyettesítés után német órára mentem. Bemutatkoztam, néztem főleg, hogy mit művelnek az órán, aztán amikor ilyen önállóbb feladatmegoldós, beszélgetős rész volt, akkor körbementem, és mindegyik diákkal beszélgettem kicsit németül. Kérdeztem tőlük egyszerűbb dolgokat, hogy hogy hívnak, hol laksz, hány éves vagy, meg próbáltam javítgatni a kiejtésüket. Ez után más dolgom nem lévén lementem az irodába, hátha ott van Astrid, és tudok vele tárgyalni a heti programról. Ott is volt, mondtam, hogy valamit léphetnénk idősek otthona meg óvoda ügyben. Rögtön fel is hívott valakit az idősek otthonából, hogy át tudok-e menni most, úgyhogy átmentem. Megismerkedtem Gunn-Alisaval, aki a Dagsenter vezetője. A Dagsentert ilyen nyugdíjas napköziként lehetne körbeírni. Hétfőtől péntekig, minden nap reggel 9-től délután 3-ig tart. Minden nap más programok vannak, például hétfőn Bingó, csütörtökön meg kerekesszékes tánc. Van egy nagyobb szobája a Dagsenternek, ott tartják ezeket a programokat, és aki ott van nap közben, az ott kapja a reggelit, tízórait, ebédet. Főleg az ott lakó nyugdíjasoknak szól, akiknek ha van kedvük társaságban lenni, akkor átcsoszognak Dagsenterbe, ha meg nincs, akkor bent maradnak a szobájukban egész nap, és ott esznek. Egyébként bárki csatlakozhat, nem ott lakó nyugdíjasok, önkéntesek, hozzátartozók. Az egyik nem ott lakó néni időnként elhozza a kutyáját, úgyhogy még kutyájuk is van.

Mondta Gunn-Alisa, hogy neki hétfőre pont kell egy önkéntes, mert hétfőn Bingózni szoktak, de van egy Alzheimeres bácsi, aki nem szeret Bingózni, és akkor addig őt körbefurikázhatnám ilyen elektromos biciklivel a városban. Mondtam neki, hogy ez mind szép és jó, és tök rendesek, hogy gondolnak erre a bácsira is, hogy ne unatkozzon szegény, de ez nekem miért jó? Én ebből nem tanulok semmit. Ehhez nem kell norvég nyelvtudás. Nem ezért akartam az idősek otthonába jönni, hanem hogy beszélgessek a bentlakókkal, és elmeséljék nekem a történeteiket például a második világháborúról, amiket már mindenki ezerszer hallott és un, de én még nem. Szóval annyiban maradtunk, hogy még beszélünk, meg amúgy is találkozunk csütörtök délelőtt, mert Astrid már mondta, hogy aki ráér, menjen el megnézni a kerekesszékes táncot.

Az otthonnak van saját konyhája természetesen, ahol körülbelül 100-120 emberre főznek, és onnan ki is szállítanak ebédet a környékbeli időseknek, akik egyedül laknak, és nem tudnak/akarnak már főzni. Egyébként ezt az ebédszállítást is az önkéntesközpontunk szervezi. Önkéntesen lehet jelentkezni, aki szívesen vinne ki időnként ebédet az egyedül élő időseknek. Ahogy néztem, főleg a még viszonylag kevésbé idősebb és még aktívabb nyugdíjasok csinálják ezt szívesen.

Ha végignézel az idősek otthona lakóin, semmiben nem különböznek például egy magyar idősek otthona lakóitól. De ha megkérdezed, vagy meg se kell kérdezni, mert legtöbbször nagy lelkesedéssel önként és elkotyogják, hogy hány évesek, hát erősen meg lehet lepődni. A legtöbben 80, de néhányan 90 fölött vannak, és abszolút nem látszik rajtuk. Itt a legtöbb nyugdíjas még a 70-es évei végén is teljesen aktív, energikus, autót vezet, mindenféle klubokba jár, nyugdíjas klubba, kötő klubba, Vöröskeresztes találkozókra, időseknek szóló számítógép és okostelefon tanfolyamra (amit egyébként Kevin tart).

Mesélte ez a csoportvezető néni, hogy pont e héttől indítanak csütörtök esténként egy előadássorozatot a demenciáról, ahol szívesen látnak házastársakat, gyerekeket, unokákat, akiket érint, vagy a jövőben érinthet a dolog egy hozzátartozó révén. Sokan nem tudják, hogyan reagáljanak az idős hozzátartozóknál fellépő demenciára, milyen jogi lépések szükségesek például. Jön egy ügyvéd is előadni, hogy mi a teendő ilyen esetben, gondolom gyámság, végrendelet, nem beszámíthatóság esetében. Szóval elég hasznosnak, és jó ötletnek hangzik.

Este találkoztam egy másik sráccal Tinderről, vele meg sétáltunk egyet itt az erdőben, amíg még világos volt. Ide járt gimibe, úgyhogy ismeri azokat a tanárokat például, akikkel nekem óráim lesznek. Elhívott röplabdázni, mert hogy szokott lenni szerdánként röplabda a tornacsarnokban. Ezen a héten most kimarad, jövő héten meg ki tudja, mi lesz még, de ha elmegyek, akkor ott is tudok helyi fiatalabbakkal ismerkedni, amiért már megérné.

***

Szerda délelőtt a kantinában dolgoztam, ahol most még a szokásosnál is kevesebb dolog volt. Hagyomány itt az iskolában már vagy 20 éve, hogy a végzős évfolyam minden évben szeptemberben elmegy Prágába, úgyhogy kb 100 emberrel kevesebb szaladgál most az iskolában. Ennek megfelelően kevesebb szendvics meg étel is kellett. Megcsináltam a szendvicseket, amiket múltkor is, és amit mellesleg kb ők is bőven meg tudtak volna csinálni, aztán körülbelül semmi dolgom nem volt. Kitaláltak minden hülyeséget, hogy valamit csináljak, pucoljam le alulról a sütőt, meg válogassam szét a kiskanalakat meg a még kisebb kanalakat, de hát mindennek éreztem magam, csak hasznosnak nem. Úgyhogy elgondolkodtam rajta, hogy ha a következő néhány szerdán is azt érzem, hogy kb tök fölöslegesen vagyok itt, mert mindezt nélkülem is bőven meg tudnák csinálni, és okosabb szintén nem lettem, mert nem nagyon beszélgettünk munka közben, akkor lehet, lemondom ezt a kantinát, aztán elmegyek szerdánként is az óvodába, vagy az irodába vagy akármi.

Fél kettőtől volt a szokásos kötő csoport, ami előtt még boltba szaladtam, meg előpakoltam a tányérokat, zöldségeket. Mondjuk, hogy egész belejöttem a kötésbe. Elkezdtem beszélgetni az egyik csendesebb, félénkebb szír nővel norvégul, ha már ugye az a foglalkozás célja, hogy norvégul beszéljenek, és integrálódjanak. Kérdeztem, hogy mit dolgozott Szíriában, mielőtt eljött, bár sejtettem, mi lesz a válasz, mert eddig mindegyik menekült nő ugyan azt válaszolta, hogy semmit, otthon volt a gyerekeivel. Ilyenkor már egyrészt udvariasságból is megkérdezem, hogy hány gyerekük van, másrészt amúgy is ez a kedvenc témájuk, ha próbálnak norvégul beszélni, ettől virul fel az arcuk, mert teljesen a gyerekeik körül forog az életük. Ennek a szír nőnek éppenséggel 10 gyereke van, a legidősebb pont velem egy idős, 22 éves, a legfiatalabb 2 éves, és 10-ből 9 gyereke itt van Norvégiában.

Utána mentünk az Open Skulébe, ahol lazacot főztünk tésztával és zöldségekkel. Mykola nekiállt Laurine-t azzal zaklatni, hogy mikor evett utoljára békát, meg hogy nem hozott-e véletlenül magával békát, mert hogy a franciák szeretik a békát :D Mondta Laurine, hogy még soha nem evett békát. Erre Mykola, hogy akkor nem is igazi francia. Közöltem, hogy a franciák a csigákat szeretik, nem a békákat, a tabus játékban is mindig úgy írjuk körben a franciákat, amikor nem mondhatod ki, hogy "francia", hogy csigaevő népség. Jött Mykola, hogy ő látott kint egy csomó csigát eső után, ugyan ház nélkül, de frissek és zamatosak :D Szóval jó hangulatban szoktak telni ezek a főzőcskézések, a franciákat meg hivatalosan is a legtöbb sztereotípia céltáblájaként szolgáló népségnek nyilváníthatjuk ki. Mykoláról annyit kell még tudni, hogy a kedvenc szava a tökéletes, nyilván angolról lefordítva, úgyhogy közölte Astrid, hogy nem fogja már megkérdezni semmiről, mert mindenre csak azt mondja, hogy "perfect". A kedvenc száma pedig a Don't stop me now a Queen-től, úgyhogy már kérdeztük is főzés közben, hogy hogyhogy nem szól?! Az volt a válasz, hogy mert nincs hangfal. Aztán már kész volt a vacsora, épp mi is ettünk Laurine-nal és hirtelen elkezdett az egész folyosón a Don't stop me now üvölteni Hilde-Kristin hangfalából, akkor úgy mindketten hangos nevetésben törtünk ki :D

Ma is kevesebben jöttek el, mint ahányan feliratkoztak a listára, amit nyilván nem bántunk, mert ki ne szeretne több doboznyi lazacos tésztát hazavinni... aztán hamar el is tűntek evés után, Hilde-Kristin minden erőfeszítése ellenére, hogy maradjanak Bingózni. Három afgán fiú maradt Bingózni, úgyhogy velük játszottunk Laurine-nal, meg aztán kártyáztunk is.

Hazaértem olyan este 7-re, fél 8-kor leültem a gép elé telefonálni, aztán olyan 11 után álltam fel, három egymás után lebonyolított telefonhívás, és egy már egészen sál formájúnak kinéző kötés után... Beszéltem például Judittal, nagyban újságoltam neki, hogy épp kötök :D Közölte, hogy nem ismer rám... Mondtam, hogy tegnap meg tegnap előtt este volt két randim a Tinderről. Azt mondja, na, így már rám ismer :D

***

Csütörtökön délelőttre egyenlőre nem keresett/talált még nekem Hilde-Kristin órákat, úgyhogy elmentem az idősek otthonába megnézni a kerekesszékes táncukat, aztán engem is beállítottak "táncolni". Itt végül is székeken ültek, aztán a kezüket meg a lábukat emelgették a zenére, mert a legtöbben járókerettel közlekednek, és állni már nem tudnának 1-2 percnél tovább biztosan. Vége volt a foglalkozásnak, aztán hívtak, hogy menjek velük tovább, mert átmennek a másik épületbe, és ott is eljátsszák ugyan ezt, csak ott már inkább betegebb emberek vannak. Ott már tényleg kerekesszékes tánc volt, mert már nem nagyon tudtak mozogni, akik ott laknak, és ők már szellemileg sem voltak rendben. A két nagyobb épületen kívül vannak egyébként önálló apartmanok, ahova be tudnak költözni akár idős házaspárok, akik még sem a mozgásukban, sem szellemileg nem korlátozottak, csak a biztonság kedvéért 10 méterre a lakásajtójuktól van egy jól felszerelt, szakápolókat és orvosokat éjjel-nappal tartalmazó épület.

Utána átmentem az iskolába, mert megbeszéltünk egy találkozót a politika tanárral, Arilddal. 60 körüli bácsi, de nagy forma. Akárhányszor meglát a suliban, lepacsizik velem, hogy Miss Hungary! Mert a nevemet még nem jegyezte meg. Végignéztük a tantervet meg a tankönyvet. Lesz olyan, hogy beszélek 5-10 percet valami témáról, de egyébként meg bent leszek minden órán, részt veszek a társalgásban, tudnak tőlem is kérdezni a diákok, akár a magyar politikáról. Szóval asszem ez az óra lesz a kedvencem. A tankönyv is, meg a témák is tényleg az én szintem. Érdekes, hasznos, van benne csomó új szó.

Csütörtök este van az International Café, ahova úgy vették a Vöröskeresztes nénik, hogy akkor én minden héten járni fogok, mert kb rám sózták, hogy vásároljak be mindig gyümölcsöt meg kekszet, mielőtt jövök. Internation Caféba csak fiúk járnak. Körülbelül úgy funkciónál, mint a kötő csoport a nőknek, hogy játszanak és tanulnak közben norvégul, csak itt nincs kimondva, hogy kifejezetten férfiaknak, de mégis csak fiúk jönnek. Valószínűleg nem akarnak vegyülni, mert ez az ő kultúrájukban nem megszokott, meg gondolom a nők különben is ne kártyázgassanak este 6-8 között, hanem foglalkozzanak a vacsorával meg a gyerekekkel. Vagy legalább is ezt tudom kitalálni magyarázatnak, de majd rá fogok kérdezni. Egy kis kártyázás után elkezdtem beszélgetni az egyik fiatalabb afgán fiúval, aki az iskolába is jár az osztályba, ahol bemutatkoztam. Nem látszott rajta, hogy zavarnák a kérdéseim, úgyhogy szépen lassan elkezdtem kifaggatni, mi a helyzet nálunk, miért jött el, hogy jutott Norvégiáig. Folyamatosan háború van Afganisztánban. A szülővárosa szomszédjában tálibok vannak, akiket ugye folyamatosan támadnak meg bombáznak mások, aztán az Iszlám Állam is egyre több területet foglal el Afganisztánból. Azt mondta, hiába próbálják az Iszlám Államot lebombázni, valahogy mindig előre tudják, mikor jönnek a repülők, és ők addigra már elmenekülnek, úgyhogy csak a civil lakosságot sikerül ezzel még jobban kiírtani. 14-15 éves volt, amikor eljött, teljesen egyedül. A családja ott maradt, azt se tudja, hogy élnek-e még, de inkább próbál nem erre gondolni. Viszont egyedül sokkal egyszerűbb volt jönnie, mert minél többen jönnek együtt, annál jobban hátráltatják egymást azzal, hogy próbálnak nem szétszakadni, amikor a gyerekek, nők és idősebbek egyáltalán nem ugyan abban a tempóban tudnak menni. Szóval, ahogy mi is hallottuk, vannak arra szakosodott emberek, hogy pénzért cserébe átvigyék a menekülőket a szomszédos országba, ott pedig összekapcsolják egy másik ilyen emberrel, aki átviszi őket a következő országba. Azt mondta, legalább 10 ilyen emberen keresztül jutott el Európába. Az iráni határon tüzet nyitottak rájuk, úgyhogy át kellett ugraniuk valami kerítést, aztán rohantak el. Kérdeztem, hogy meg is sebesítettek-e valakit, vagy csak meg akarták ijeszteni őket, de nem tudta, mert nem nézett hátra, csak rohant előre. Több mint 10 országon keresztül jött, mire Norvégiába jutott, többek között Magyarországon, és Budapesten keresztül. Ő is itt volt 2015-ben, amikor az a nagy botrány volt a Keletinél, és nem akarták őket tovább engedni. Eljutott Norvégiába, és ő egy volt azon szerencsés egyébként kevesek közül, akiknek letelepedési engedélyt adtak, és nem toloncolták vissza Olaszországba, vagy ki tudja hova, de, csak mert nem volt idősebb 18 évesnél, és így meg tud tanulni norvégul, el tud végezni valami iskolát, és tud dolgozni. Már harmadik éve él Norvégiában, egészen folyékonyan beszél norvégul, iskolába jár, az osztályával gyorstalpalón tanulják 1-2 év alatt az itt 6.-10. osztályosoknak való tananyagot, és épp azon gondolkozik, hogy mi akar lenni, és melyik gimis osztályba felvételizzen.

Szóval most közölném mindenkivel, aki nem komálja a menekülteket, hogy baromira nem poénból hagynak ott mindent és mindenkit, és utaznak/gyalogolnak hónapokon/akár éveken keresztül több mint 5-6000 km-t, hanem mert különben már jó eséllyel nem élnének.

***

Péntek reggel 9-re mentem bemutatkozni az óvodába. 3 óvoda van egyébként itt, én a legnagyobba kerültem, ahol 8 csoport van, mindegyik csoportban kb 15 gyerek, és minden csoportra jut 2-3 óvónéni/óvóbácsi. Amikor megjöttem, épp ilyen mágneses építőkockákkal játszottak, amik összeragadnak, aztán betömörültünk a csoportszobába, és megbeszéltük, hogy milyen nap van ma, meg mi volt tegnap. Az egyik óvónő muszlim, és fejkendőt visel, úgyhogy gondolom az mindennapos program, hogy megkérik a gyerekek, hogy vegye le a fejkendőt, és mutassa meg a haját, hogy elhiggyék, hogy van neki. Mert egyébként gyerekek és nők láthatják, de férfiak nem, úgyhogy ez addig történt, amíg az óvóbácsi még nem jött be a szobába. Utána mondta az óvóbácsi, hogy kimegyünk a mászóparkba. Úgyhogy 2 perc alatt felvettem a kabátom meg a cipőm, csak aztán jöttem rá, hogy egy csapat óvodásnak fél óráig tart felöltözni... Plusz elég komoly kis felszerelése van minden gyereknek az oviban, gumicsizma, vízálló anorák, amivel vígan beleugrálhatnak minden pocsolyába, és belehempereghetnek a sárba, kesztyű, sapka, kulacs, kis hátizsák. Szóval itt tényleg eszembe jutott a norvégok egyik kedvenc mondása, hogy "Nincs rossz idő, csak rossz ruha." Csomó dolog volt ma, amit már így elfelejtettem a saját óvodás tapasztalataimból, és így felnőttként újra rá kellett jönnöm, hogy milyen egy csapat 5-6 éves gyerek együtt. Milyen vicces tud lenni pl egy vizes palack, ha oda-vissza gurítatod az asztalon vagy hogy minden tücsköt, bogarat, követ, falevelet fel kell szedni a földről, akármilyen sáros is, hogy a gilisztákat is össze kell szedni, és körbe kell mutogatni mindenkinek, vagy hogy a vajaskenyeret csak úgy lehet megenni, hogy atomjaira hulljon, és fültől fülig vajas legyél tőle, vagy hogy ha valamelyik elkezd rendetlenkedni meg huncutkodni, pl piszkálni valakinek a haját, vagy rálépkedni a másik lábára, akkor az futótűzként terjed végig az egész csoporton. Egyébként nagyon érdekes, hogy a kisfiúknál mennyire látszódik az egyéniségük már 5-6 évesen. Lehet látni, kikből lesznek később az ilyen vezéralakok, a nagydumások, kik életrevalóbbak és huncutabbak, akiket utána a többi kisfiú követ, kik a csendesebbek, kik az érzelmesebbek, a magányos farkasok... A lányokkal nem sok időt voltam, kb csak a kisfiúk ragadtak rám, miután elkezdtem velük fogócskázni, meg felmászni a mászókákra és becsatlakozni a játékukba. Norvégul egyébként nem használják, hogy néni meg bácsi, hanem simán a keresztnevükön szólítják a gyerekek az óvónéniket meg bácsikat. Ez pedig sokkal lazább meg közvetlenebb kapcsolatot tesz lehetővé a gyerekek, meg a felnőttek között. Nincs ilyen hierarchiabeli különbség, amit nálunk érezni lehet, és sokan éreztetik is, hogy te csak egy gyerek vagy, és kevesebb vagy, mint a felnőttek és kevésbé számít, amit mondasz. Ezért az iskolában sem gyomorgörccsel fognak feltenni egy kérdést a tanároknak vagy felnőttnek, mert félnek tőle, hogy nem veszi őket komolyan, vagy lekezelően bánnak velük, amik nálunk azért mind előfordultak.

Ovi után megbeszélésem volt Sigfriddel, a német tanárnővel, aztán a heti Meetingünk Astriddal az irodában, aztán mentünk fel mind a négyen az idősek otthonába, megtanulni, hogyan kell ezeket az elektromos bicikliket használni. Kicsit úgy néz ki, mint egy riksa, hogy elől van fedett rész üléssel, ahova két átlagos testalkatú személy befér. Beülnek az idős nénik-bácsik előre, a biciklin a gázt kell csak nyomni, meg kormányozni, és akkor körbe lehet őket furikázni a városban. Ezt próbálgattuk, kb csak mi voltunk ott önkéntesek, meg egy-két ápoló kijött az idősek otthonából, aztán hirtelen megjelent a polgármester is biciklivel. Mondta már Artur, hogy ez az ember mindenhol ott van, de aztán eszembe jutott volna, hogy pont ide jön el. Egyébként teljesen közvetlen, meg nem mondtad volna, hogy ő a polgármester, ahogy begurult a biciklijével, "Sykle i Eid" (biciklizz Eidban) feliratos pólóval, és vígan nekiáll velem beszélgetni, hogy épp most hétvégén volt Budapesten. Ugyan az a sztori, mint amit Are mesélt hétfőn, hogy van egy baráti társasága, akikkel minden évben utaznak, és minden évben más szervezi. Úgyhogy csak a reptéren tudta meg, hogy épp Budapesten fog kikötni. Ez után bementem az iskolába, mert rám írt az a fiú, akivel beszélgettem az International Café-ban, hogy tudnék-e neki segíteni a háziban. Legszívesebben hazamentem volna aludni, de ha már felajánlottam neki, akkor nem akartam rögtön nemet mondani. Úgyhogy kikérdeztem biológiából. Szerencsétlennek norvégul kell tudni elmagyaráznia, hogy mi az idegrendszer, idegrost, szinapszis, meg inger, amikor azt se tudja, eszik-e vagy isszák... 6-re bementünk Laurine-nal az előadóterembe, ahol már nagyban folynak a próbák az októberi bemutatóra. Mindenki önkéntesen dolgozik ott, a díszlettervezők, jelmeztervezők, még a színészek is a helyi lakosságból kerülnek ki. Megkerestünk valami bácsit, aki az önkéntesek vezetője, és elméletben ő fog majd szólni nekünk, ha van valami munka. Bemutatott egy magyarnak, aki ácsként dolgozik ott az operaházban.

***

Mivel nem volt munka szombatra az operaházban, ezért megbeszéltem Are-val, hogy menjünk kirándulni. Kocsival elmentünk a Horningdalsvatnet mellett, ami Európa legmélyebb tava, majdnem 600 méter mély. A legtöbb helyen keskenyek az utak, és két autó nem nagyon férne el egymás mellett, ezért kb 50 méterenként vannak ilyen kis öblök aszfaltból, ahova félre tud húzódni az egyik kocsi, hogy elférjenek. Viszonylag gyér a forgalom, úgyhogy spórolnak az aszfalton, nem csinálnak két sávot, hanem ilyen kis öblöket. Átmentünk Strynbe, maga a város semmivel sem nagyobb vagy szebb, mint Nordfjordeid, de a természet igen, úgyhogy turistából is több van. Sokkal magasabb hegyek vannak, mint nálunk, van 1800 méter magas is, aminek a csúcsát nyáron is hó borítja, itt található a Jostedal gleccser, ami Európa legnagyobb kiterjedésű gleccsere, ezért ide bejönnek ezek a nagy többemeletes óceánjáró hajók is. Van itt egy ilyen libegő szerű dolog is, a Loen skylift, ami azért sokkal meredekebb a mi libegőnknél, és felmegy teljesen a hegy csúcsára. Megmutatta Are, hol lakik, egy Oppheim nevű kis faluba, (fenti otthon lefordítva) egészen fent a hegyen, ahonnan belátod az egész fjordot, a hegyeket, meg még a gleccsert is egy kicsit. Régebben ilyen parasztgazdaságok voltak itt a hegyekben, vannak, akik még mindig folytatják a gazdálkodást állatokkal és a növénytermesztést. Norvégiában egyáltalán nincs annak negatív csengése, hogy "paraszt", aki műveli a földjét. Itt ez teljesen megbecsült dolog. Sokan átálltak az állattenyésztésről turizmusra, mint például Are is. Több nagyobb ház, hytte, is van egy telken, az egyikben lakik ő, a másikban a szülei, a harmadikat meg kiadja, főleg német turistáknak. A németek nagyon szeretik Norvégiát. Dumáltunk estig, aztán meg hazahozott.

***

Vasárnap a szokásos otthonülős, prezi csinálós, blog írós nap volt, meg telefonáltam mindenkivel, kötöttem. Kész az első sálam, legalább is majdnem elfogyott már a madzag, meg most már a mondanivalóm is elfogyott végre. A bánat tudja még, mi lesz a jövő héten, de valami izgalmas úgyis mindig történik. Úgyhogy találkozunk egy hét múlva!

Üdv, Timi