Mozgalmas egy hetünk volt, de élveztem minden pillanatát. A képeket Prezin tudod a szöveg mellé nézni, kb időrendben vannak.

Hétfőn épp hogy csak bementünk az irodába megbeszélni a heti programot, és annyi volt aznapra. Megismertük Kevint, Californiából, félig norvég, félig amerikai, aki az önkéntes központ computer guruja. Astrid közölte, hogy Kevin az övé, de nekünk ingyen kölcsön adja, meg hogy nyugodtan kiabáljunk neki, ha bármi technikai kérdésünk/bajunk lenne, hogy Keeviiiin!!! (Reszkessetek betörők, itt is imádják :D) Úgyhogy meg is támadtam őt egyből vagy három kérdéssel. Hétfőn is még szép idő volt, és amúgy is akartunk túrázni már vasárnap is, úgyhogy meg is tettük. Artur elvitt minket a legközelebbi kilátóhelyhez, ahova kb egy óráig tartott feljutni, és egyáltalán nem is volt magasan, a hegy felénél se, szóval nagyobb ez a hegy, mint látszik.

Kedden felkeltünk 6-kor, ugyan is 7-kor érkezett a másik két önkéntes. Szóval már ők is itt vannak velünk! Mindenki üdvözölje Janist Hamburgból, és Laurine-t Reimsből! Janist egyből megtámadtam németül, de közölte, hogy angolul fog válaszolni, mert ő meg azt akarja gyakorolni. Egyrészt jogos, másrészt roppantul kár... Róla annyit kell tudni, hogy focizik, DJ, ha jól értettem épp valami lemezt rak össze, szeret graffitiket rajzolni, meg úgy elég alternatív öltözködés meg minden téren. Laurine elvégzett már valami 2 éves biológiával kapcsolatos képzést, meg elkezdte az orvosit, de nem annyira jött be neki, úgyhogy jelentkezett erre a projektre, és most ő is nyelvet gyakorol, meg elmélkedik, hogy mit akar az életkéjével. És bármennyire reménykedtem, nem hazudtolta meg azt a szóbeszédet, hogy a franciák nem tudnak angolul. Szóval már most kiélhetem minden tanítási vágyamat, mert Mykola meg Laurine angolját is folyton javítgatom, ahhoz képest, hogy én is csak B2 szinten vagyok. Abszolút élvezem, csak így engem ki fog javítgatni?! Egyébként mindhárman jó fejek, elleszünk mi. Délután meg beszaladtunk csak egy 5-10 percre a tanári értekezletre felsorakozni, és bemutatkozni, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk. Aztán hétfőre már megjött az igazi norvég idő, eső egész nap. A norvégok egyébként imádnak az időjárásról beszélni, vagy ezzel viccelődni.

A nap további híre volt hétfőn; a házibácsink hívott szerelőt, hogy megjavítsa a tv-t, mert a tavalyiak csináltak vele valamit még májusban, és azóta nem volt hangja... De most már van! Egyébként, ha külföldi adókat nézel, rá kell jönnöd, mennyire kreatívtalanok az emberek, és nem tudnak semmi újat kitalálni. Ugggyan azok a műsorok, mint nálunk, vagy mint Németországban. Épp valami olyanba sikerült belenéznem, ahol 20-30 közötti norvég fiatalokat boronáltak össze valamilyen másik skandináv (svéd, dán) fiatalokkal, és elküldték őket nyaralni valahova külföldre, te meg nézhetted, hogy összejönnek-e vagy nem. Aztán volt az a műsor, hogy "házasság első látásra", mint nálunk is, meg a németeknél is. Igazából kb mindegy, mit nézek, mert mindenből tanulok, pláne, hogy minden feliratozva van bokmål-ul (rendes, sztenderd norvég), hogy bármilyen érthetetlen dialektust beszélnek, azt is megértsed.

Szerdán délelőtt Astrid tartott egy ilyen üdvözlő eligazítást, mutatott több videót Eid kommune-ről, hogy mikre büszkék, aztán meg így magunk között mutatkoztunk be, hogy jobban megismerjük egymást. Szerdánként fél 2-től van a "női kötő csoport", ami nagyrészt abból áll, hogy eljönnek az itt élő menekültek, akik főleg Szomáliából, Eritreából meg Szíriából jöttek, és 2-3 lelkes nyugdíjas néni tanítgatja, hogyan kell kötni, meg tanítgatja őket norvégul. Nekünk annyi volt a dolgunk, hogy elmentünk a boltba vásárolni, aztán szeleteltünk zöldségeket, meg előpakoltunk tányérokat, poharakat, mert mindig van valami enni meg innivaló is ott, aztán meg mi is beálltunk kötni. Hát, baromi nehéz kötni... Vagy 20-szor megmutatta a néni, hogyan csomózzam a kötőtűvel a fonalakat, de csak nagy nehezen sikerült utána csinálni, pedig nekem elméletben még van is kézügyességem. Utána segítettünk elpakolni, aztán átmentünk az iskolába.

Tudni kell a norvégokról, hogy főleg régebben volt az a mániájuk, hogy mindenkinek két keresztnevet adtak, ami még nem is lenne szokatlan, de mindkettőt használják, és csak az elsőre nem hallgatnak. Úgyhogy 35-40 fölött szinte az összes néninek két neve van, Hilde-Kristin, Liv Marit, Anne Karin... Nem elég, hogy amúgy is rengeteg új arcot meg nevet kell megjegyezni, és akkor mindenkinek még két neve is van. Bementem az iskolába a titkárságra, hogy Helena Christinát keresem, aztán fogalmuk nem volt róla, hogy mit akarok itt. Pedig a kezdőbetű, meg a második név majdnem stimmelt... Aztán nekem még elméletben jó névmemóriám is van, ha már történelmet tanultam, az ukrán srác még a francia lánynak a nevét is megkérdezte még szerdán is vagy háromszor, nem hogy ezt a sok kétnevű nénit.

Na, szóval megtaláltuk Hilde-Kristint az iskolában, aki ott a "miljø-koordinator", erre még én se teljesen jöttem rá teljesen, hogy mit jelent pontosan, a lényeg, hogy tanít az iskolában, meg szervez mindent. Ő szervezi az "open skulét", lefordítva nyitott iskola, ami kb abból áll, hogy a diákok felírhatják egy listára a nevüket, és heti egyszer főzünk nekik az iskola számlájára, ők meg jönnek, esznek ingyen, aztán elmennek, és ennyi. Elméletben lehetne utána társasozni meg beszélgetni és szocializálódni, de ma csak 5-6 ember maradt társasozni az 50ből, a többi mind evett, aztán gyorsan távozott is. Van csomó új diák, akik nem Nordfjordeidban végezték el az általános iskolát, hanem a közeli városokban, vagy akár egészen távol innen, és a gimnázium miatt költöztek ide albérletbe, mert olyan jó ez az iskola, hogy több száz km-ről is érdemes ideköltözni miatta. Mivel ez volt az idei tanév első Open Skuléja, ezért eljött ma mindenki, aki fontos, hogy üdvözölje az új diákokat, meg hogy elmondjon pár hasznos dolgot, például a polgármester, a védőnő, egy rendőrnő, a helyi tűzoltóság vezetője, meg az igazgató.

Fél 4-től majdnem fél 8-ig voltunk ott, először megcsináltuk a vacsorát, ettünk mi is, aztán meg elmosogattunk meg takarítottunk. A fiúk sütögettek valami darált húst serpenyőben, mi meg a zöldségeket vagdostuk Laurine-nal, közben meg zenét hallgattunk meg énekeltünk. Abszolút jó hangulatban telt a délután, ráadásul mi is ehettünk ott, amennyit akartunk, éééés, ami megmaradt étel, azt mind hazahozhattunk. Úgyhogy már csak ezért is megéri szerdánként segíteni, mert így megkapjuk a "maradékot", teljesen jó minőségű étel, még jobb is, mint amit magunktól vennénk, és így tudunk spórolni a kaján! Apropó itt is felsorakoztunk a diákok előtt, és bemutatkoztunk.

A norvégok kávéfüggők. Mindenki, mindenhol kávézni akar... Csomó helyen ingyen is osztogatják, például az iskolában. Közölték velünk, hogy ha eddig nem kávéztunk, majd itt rászokunk, de én még egyenlőre ellenállok...

Szerdán délelőtt bementünk az iskolába megbeszélésre Hilde-Christinhez. Körbekérdezett mindenkit, hogy mi érdekli, milyen órán akar tanársegéd lenni. Én úgy 5-öt egyből felsoroltam, angol, német, norvég irodalom, töri, meg design... Aztán mentünk egy kört, találkoztunk egy tanárral, akinek bemutatott minket Hilde-Christin. Épp társadalomismeret és politika órát tartott, aztán amikor norvégul bemutatkoztam, közölte, hogy te jössz ide politikaórára. Mondom ok, miért ne? :D

Mindig is akartam tanítani, de nem volt kedvem 6 éven keresztül tanárnak tanulni, aztán meg életem végéig ugyan azt csinálni, ugyan ott, semmi karrierlehetőséggel, legfeljebb a tanári vezetője lehetek, ha ügyes voltam... Mindig is akartam könyvtárban dolgozni, de nem volt kedvem 5 évig könyvtárszakot tanulni, hogy aztán életem végéig egy könyvtárban porosodjak. Mindig is akartam óvódában dolgozni, és ugyan az a helyzet vele, mint az előző kettővel. És itt most mindezeket kipróbálhatom anélkül, hogy évekig tanultam volna, és anélkül, hogy életem végéig ugyan azt kelljen csinálnom!! Úgyhogy úgy érzem, hogy mindig is erre a projektre vártam, csak korábban nem tudtam, hogy tényleg létezik ilyen.

Délután mentünk az önkormányzati ülésre, ahol először Astrid elmondta, mi ez az EVS és miért vagyunk itt, és hogy mennyire kicsi a világ, mert hogy én pont norvég történelemből, meg a Kompani Lingéről írtam a szakdogámat. Aztán bemutatkoztunk egyesével, és kaptunk egy napraforgót a polgármestertől. A neten élőben közvetítik az önkormányzati ülést, úgyhogy mondta Astrid, hogy többen írtak neki utána facebookon, például az egyik tanárnő az iskolából, hogy "A lány, aki beszél norvégul, és sokat akar lenni az iskolában, ő a miénk!!! Ne add oda másnak!!!" :D

Ha kinézek a konyhaablakon reggel 9 körül, a szomszéd ház előtt mindig ott cirkál egy kis robotfűnyíró. Néha nekikoppan egy fának, irányt változtat, aztán megy tovább. Akármikor, akárhova sétálsz, szinte biztos, hogy látsz ilyet valakinek a kertjében. Gondolom, hogy a sok eső miatt gyorsabban nő itt a fű, na de ennyire, hogy naponta akár többször is kell nyírni?! Van róla kép a "random things"-nél. Lehet, már kb ilyen kis háziállatnak tekintik, meg úgy jó elnézni az ablakból, hogy valaki helyettük dolgozik.

Mykola már mondta nekem korábban is, hogy fel akar menni a hegyekbe, és ott akar aludni, akár több napot is, mert otthon is ezt szokta. Hozott magával saját sátrat, kis gázpalackot, edénynek meg evőeszköznek ezt a régi katonai fémdobozt. Úgyhogy Janissal meg is beszélték, hogy ők pénteken mennek, ha akarunk, mehetünk mi is velük Laurine-nal. Hát az elején erősen elgondolkodtam, hogy éjszaka, a hegy tetején, sátorban, kb 5-10 fokban? De amúgy meg milyen jól hangzik már. Úgyhogy kértünk kölcsön sátrat Åsétől, mert ő pont éppen egy ilyen projekten dolgozik, hogy kölcsön lehessen kérni kinti programokhoz dolgokat. Laurine-nal sütöttünk sütit délután, összepakoltuk a hátizsákunkat, és olyan fél 5 körül elindultunk négyen fel a hegyre. Fél óra kellett, hogy átérjünk a városon, és megkeressük az ösvényt, ami a 898 méter magas Trollmyken nevezetű csúcshoz vezet, és este fél 9-re értünk fel a hegycsúcsra, pont naplementére. Úgy kell ezt elképzelni, mint ha úgy 2,5 órán keresztül folyamatosan lépcsőznél felfelé, annyi különbséggel, hogy itt még baromira oda is kell figyelni, mert a kövek néha elmozdulnak, az ösvény néha csúszik, mint a takony, vagy éppen valami mocsaras, hegyi patakos részt kell kerülgetni. Szóval fölfelé ezerszer elátkoztam mindent és mindenkit, meg aki a hegymászást kitalálta, hogy csak érjek fel, aztán többet az életben nem mászok hegyet... Felértünk nagyjából a tetejére, de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy van egy csúcs és kész, hanem hogy van 3-4 viszonylag magasabb csúcs, és mindegyikről másfelé látsz ki. Úgyhogy még nekiálltunk mindegyiket megmászni. Mindenhol puha mohaszőnyeg volt a hegy tetején, rénszarvaszuzmó, virágok, levélkék, úgyhogy ha meg is csúsztunk egy kövön, jó eséllyel puhára érkeztünk. A fiúk kinéztek egy viszonylag laposabb csúcsot, és már felállították a sátrukat, amíg mi még körbemásztunk. Már naplemente után álltunk neki sátrat állítni. Mindenki ezerszer volt már sátrazni, gondoltuk max 10 perc alatt meglesz, ha hárman nekiállunk, hát tévedtünk... Ilyen logikátlan, értelmetlen, szükségtelenül bonyolult sátrat én még nem láttam. Leraktuk az alját, de nem voltak rajta részek, ahol rögzíthettünk volna cölöpökkel a földhöz. Megpróbáltuk a tetején rakni először, de sehogy nem passzolt össze az aljával. Több mint fél órát szenvedtünk vele, süvítő szélben, majd lefagyott a kezünk, és nem bírtunk rájönni. Úgyhogy négyen aludtunk végül (már amennyit aludtam) egy kétszemélyes sátorban, egymás hegyén-hátán, borzasztó kényelmetlenül... Ha visszük vissza a sátrat Åsénak, akkor úgy érzem elé fogunk állni mind a négyen, hogy addig nem megy el, amíg itt és most nem mutatja meg, hogy bánatban működik ez a nyamvadt sátor!!!

9 körül keltünk fel, elmentünk Laurinnal újratölteni a vizespalackokat az egyik tóból, ami a hegy tetején volt. Végig a patakból meg a tavakból ittunk, mert kristálytiszták voltak. Mykola főzött teát meg kávét, úgyhogy a hegy tetején, a városkánkat meg a tájat kémlelve teázgattunk, aztán összepakoltunk és elindultunk hazafelé. Lefelé is több mint két és fél óráig tartott, mert folyamatosat figyeltük, hova lépünk. Párszor mindenki megcsúszott, de komolyabban senki nem esett el, úgyhogy mindenki túlélte és megúszta jelentősebb sérülés nélkül. Negyed kettőre értem haza, zuhany, ebéd, írtam mindenkinek, feltöltögettem a képeket a gépre, aztán kb ennyi volt a délután, és indulnunk kellett, mert estére szarvas torra voltunk hivatalosak.

Az operaház kulturális vezetője, Geir meghívott minket a házába egy kis ismerkedős estére, meg hogy segítsünk neki feldolgozni a gímszarvast, amit a házuktól nem messze lőttek. Külön kiemelte, hogy itt nem ész nélkül lövöldöznek szarvasra, hanem ésszerű vadgazdálkozás folyik, és valamennyi gímszarvast minden évben ki kell lőniük, hogy ne szaporodjanak túl. Mi már csak a szarvas lenyúzott darabjait láttuk, semmi belsőséget, meg fejet, úgyhogy ez így abszolút vállalható volt. Geir darabolta le a húst a szarvas csontjairól és szortírozta két kupacba, szép, húsos részek, meg a zsíros, bőrös, inas részek. Az utóbbit darálták le a fiúk, az előbbit meg Laurinnel bezacskóztuk, és betettünk a konyhapultba épített vákumos csomagológépbe, aztán ráírtuk a zacskó súlyát, meg a dátumot. Közben meg folyamatosan töltögették nekünk a bort a poharunkba.

Akiket eddig kicsit jobban megismertünk, mindegyik elég érdekes és motiváló figura. Például Geir, most 41 éves, észak-Norvégiban nőtt fel, de tanult Hollandiában is, beszél hollandul meg németül is az angolon kívül, (mert az evidens, hogy minden norvég beszél angolul). Az operaház 2009-es elindulása óta ő a kulturális vezető, három gyerek apja, rendszeresen vadászik és feldolgoz szarvast, de farmerkedik és állatokat is tenyészt úgy mellesleg, aztán ha van bármi vikinges rendezvény, akkor előszeretettel öltözik be vikingnek, és mutatja be a viking kultúrát, és ezek mellett egy nagyon értelmes és közvetlen ember. Nem alkalmazottként, vagy gyerekként kezelt minket, mint ahogy ez a legtöbb helyen lenne Norvégián kívül, hanem partnerként, és kíváncsi volt mindegyikünkre, honnan jövünk és kik vagyunk.

Éjjel 2-ig maradtunk, aztán hívott nekünk egy taxit az operaház számlájára. Nagyon egy érdekes és jó hangulatú este volt. Ezt a napot úgy összességében elkönyvelhetem az elmúlt időszakom jó értelemben vett, de legszürreálisabb napjának. Egy hegy tetején, sátorban kezdődött, és gímszarvasdarabolással meg borozással ért véget. Volt egy feelingje...

Ehhez képest a vasárnap unalmasan telt. Mondhatni nem csináltam semmi, mert ki se dugtam az orrom itthonról, de amúgy meg elég sok mindent csináltam. Töltögettem a képeket, csináltam a prezit, írtam a blogot, írkáltam leveleket, olvastam norvégul a neten, mert holnap választások vannak Norvégiában, és képben kell lenni. A következő hét még kissé kaotikus, de ígérkezik a akkorra is egy-két izgalmas program, például a hétvégén ilyen vikinges vásár lesz itt. Jövő hét vasárnap ugyan itt, ugyan ekkor, addig is üdv mindenkinek!

Timi

Introduction everywhere

We had a quit eventful week, however I enjoyed every moment of it. You can watch the pictures on Prezi.

On Moday we went to the office to discuss the program for the week, and that was all for Monday, we could do whatever we wanted in the rest of the day. We met Kevin from California who is the computer guru of the Frivilligsentral and we can disturb him with any technical question. I attacked him immediately with at least three questions... In the afternoon Artur showed us the way into the forest and we hiked to the nearest viewpoint which wasn't high at all, however we walked one hour to reach it. So this mountain was much bigger than it's seemed to be.

We got up at 6 o'clock on Tuesday to welcome the two other volunteers. So they are already here with us! Janis from Hamburg and Laurine from Reims. I began to speak with Janis in german immediately, however he told me that he will answer in English, cause he wants to practice the English. On the one part it's actually logical and understandable, but on the other part, what a pity! The most important infos about him is that he is 20 years old, finished the high school right now, plays football, he is a DJ, he loves street art and painting graffities. Laurine is 21 years old, she attended a college or something about biology and she began the medical studies, however she didn't really liked it, so now she is here to think a little bit about her life, future and learn languages of course. I like them all, it will be a great year together! In the afternoon we went to the meeting of the teachers at the school to introduce ourselves. The real Norwegian weather is also arrived, rain all the day. Norwegians actually love to speak about weather or joke about the weather.

The news of the day; our landlord brought a serviceman to repair the TV, cause the previous volunteers made something with the it and it hadn't any sound since May... But now it has sound! Otherwise when you are watching foreign channels, you have to realize how uncreative the people are and they can't cook up any new idea. The same shows like in Hungary, Germany, USA... I just found some programs where a Norwegian had a blind date with some Scandinavian (Swedish or Danish) and you could watch how it went. After this thing was the "marry for the first sight" like in Hungary or Germany, just with Norwegians. Actually it doesn't matter what I watch until it is in Norwegian. And when the people speak some strange Norwegian dialect, there is always a bokmål (standerd Norwegian) subtitle luckily. 

On Wednesday fornoon Astrid hold a welcome meeting. She showed us some videos about Eid municipality, what are they proud of, then we introduced ourselves again, cause she wanted to get to know us as a person. On Wednesdays there is a "women knitting group" in the Frivilligsentral, which means that some female refugees are coming (most of them are from Somalia, Eritrea and Syria) and about 2-3 enthusiastic Norwegian retired dames teach them to knit and to speak Norwegian. Our job was to buy some fruits and vegetable, chip them, take out some plates and cups for the tee and coffee then we could also try to knit. It was really complicated... They showed me at least 20 times how to make a knod with the knitting-needle, but it was difficult to do it alone, however I suppose to have good manual skills.

The Norwegians loved to give two names for their children, which wouldn't be so strange actually. The strange thing is that they use both of it and when you say just the first one, they won't answer you. Almost every women above 35-40 has two names, Hilde-Kristin, Liv Marit, Liv Ellen, Anne Karin... I went to the secretary in the school and told that I wanted to talk with Helene-Christine. Of course they hadn't got any idea what I wanted. The first letter and the second name was almost good... and actually I suppose to be good in remember names since I attended history. Imagine, how difficult is it for the others!